Van az a rossz kapcsolat, amit már a párterapeuta sem vállal el

Amikor a házasságom – úgymond – válságba került, egyből megtaláltam a piaci rést. Bár ma már a pszichológusok szinte mindenre kínálnak terápiát, a mi problémánk olyan volt, amin senki nem tudott segíteni.

Mi ugyanis nem ugyanazt akartuk.

Akik együtt szeretnének maradni, azoknak ott a párterápia. Akik válni szeretnének, azoknak ott a mediáció. Mindkettő kiváló, ha jó szakember végzi. De mi van azokkal, ahol a pár egyik tagja maradna, a másik viszont menne? A terapeuták ezt nem vállalják, mert nekik – érthetően – fontos, hogy mindkét fél elkötelezett legyen a kapcsolat megmentése mellett. Viszont a mediátorok sem vállalták, hiszen az egyik fél még nem tartott ott, hogy elfogadja a válás gondolatát. Ebben kellett volna segíteni: elfogadtatni úgy, hogy a jó viszony megmaradjon – ám erre nem volt módszer, nem volt szakember. Patthelyzetbe kerültünk, amit végül magunk oldottunk meg – belátással.

A jó hír az, hogy a miénk igencsak speciális eset, mert a párok többsége mentené a menthetőt, amíg csak lehet. Vagy legalább egyetértenek abban, ha nem megy tovább együtt. Mi azonban most az első verzióval foglalkozunk. És meg kell hogy mondjam: a saját válásom ellenére magam is azt mondom, hogy amíg csak van elegendő érték egy kapcsolatban, küzdeni kell érte, különösen, ha gyerek is van.

Először is: tudnotok kell, hogy ami veletek történik, az nem egyedi, nem ritkaság, nem kudarc, baj, tragédia, még csak hibás működésnek sem mondanám. Inkább az a furcsa, ha egy nyolc-tíz évnél hosszabb kapcsolatban nem jön egy hangulati mélypont, nem merülnek fel kétségek. Egy életünk van, és bizony az egész életre szóló elköteleződés hatalmas terhet ró az emberekre. Egy idő után a legtöbbeknél eljön a pont, amikor felteszik maguknak a kérdést: biztos, hogy szeretek így élni? Biztos, hogy mindvégig így akarok? Biztos, hogy vele? Hiszen a hosszú évek alatt mindenki változik, az emberek eltávolodhatnak egymástól értékrendben vagy akár csak abban, hogy hogyan szeretik élni a mindennapokat. Persze az is lehetséges, hogy épp a változás hiánya zavar valakit: hogy a napok ugyanolyanok, hogy a másik ember is olyan egyformán kiszámítható. A rózsák háborúja című film nagyszerűen ábrázolja azt az állapotot, amikor valaki meg sem tudja mondani, tulajdonképpen mi baja van a párjával, de képtelen tovább elviselni.

A többség azonban konkrétan meg tudja fogalmazni, mi zavarja a másikban, és negyvenhez, ötvenhez közeledve sem tudja elengedni a vágyat, hogy a másik változzon. De vajon tudnak-e, akarnak-e az emberek változni ennyi idősen? És vajon van-e jogunk ezt kérni tőlük csak azért, hogy mi jobban érezzük magunkat?

Ráadásul ahhoz, hogy egy kapcsolat válságba kerüljön, még csak az sem szükséges, hogy megfogalmazható bajunk legyen a másikkal. Lehet, hogy nem is belőle van elegünk, hanem csak úgy általában az életformánkból, az élethelyzetünkből vagy magunkból. Talán nem ott tartunk, ahol szeretnénk, talán sok a nehézség, elfáradtunk. Ha gyerekek is vannak, akkor a mindennapok könnyen felemésztik az embert nőiségestül, férfiasságostul, életörömöstül, mindenestül. Az állandó összezártság, a huszonnégy órás készenlét és felelősség teherré válhat még akkor is, ha amúgy megvan a szeretet a családtagok között.

Sokszor a párterápia eredménye egy békés válás megalapozott döntéssel, ami nem feltétlenül kudarc (fotó: istock)

Ilyenkor szokott felbukkanni az, akit csak úgy szoktunk emlegetni: „a harmadik”. Nem feltétlen jobb, talán csak új, csak más. Hoz egy olyan szálat az életünkbe, ami kiszakít a rutinból. Ami feléleszti az elhalt vágyakat, amitől meglátunk magunkban rég elfelejtett színeket. Amitől rájövünk, hogy nemcsak házastársak és családanyák/családapák vagyunk, de létezünk önálló, a családtól külön értelmezhető személyiségként is.

Ez még lehetne szép, természetes és érthető is, de alig valakinek sikerül hazugságok és árulás nélkül megélni az ilyesmit, ahogy az is óhatatlan, hogy a dolog a másik félnek – akinek esetleg nincs is gondja a közös élettel – fájdalmat okozzon.

Elhidegülés, a szex, az intimitás eltűnése, megcsalás: az eredmény szempontjából szinte mindegy is, mi vezet válsághoz. Mert a helyzet mindegyik esetben ugyanaz: az egyik vagy mindkét fél nem érzi jól magát a bőrében, már nem érzi jól magát a kapcsolatban. Nincs öröm, nincs perspektíva. Túl sokszor nem értik már egymást. Napi szintűek a viták, veszekedések, akár apróságnak látszó dolgok miatt. Valami eltűnt.

– teszi fel a kérdést egy harmincas nő az egyik netes fórumon.

Pénzkidobás, mert ha megoldható a probléma, akkor magatok is meg tudjátok oldani

– szól az egyik válasz.

Ha egy kapcsolat eljut arra a szintre, hogy párterápiára kell járni, akkor megette a fene

– véli valaki más.

Nyilvánvalóan egyiküknek sincs igaza, hiszen kapcsolatok ezrei mutatják, hogy van az a helyzet, amivel az érintettek maguk nem boldogulnak, még baráti, rokoni segítséggel sem. De ettől még nem feltétlen akarják elengedni egymást.

Hogy sikeres lehet-e a párterápia? Ha időben mennek el rá, és még megvannak olyan alapok, amelyekre a felek tudnak építkezni, akkor igen – ezt rendbe hozott kapcsolatok sora bizonyítja. Ám hogy mit jelent a siker a párterápiában, az nem is olyan egyértelmű.

Úgyhogy igen, van értelme a terápiának. Az őszinteségnek mindig van értelme. Még akkor is, ha nem biztos, hogy oda vezet, ahova szeretnénk eljutni. Viszont az sem biztos, hogy minden résztvevőnek az a legjobb, amit most annak gondolnak. A párterápia olyan értelemben nem feltétlen megoldás, hogy egy rózsaszín ideálképhez közel vezetne, viszont az önazonossághoz biztosan közelebb visz, már ha a felek nyitottan és őszintén vesznek részt rajta. Persze szembesülni nehéz, és olykor fájdalmas veszteségekkel jár. De igen, megéri. Az önazonosság mindig megéri – és néha fontosabb, mint mindenáron egyben tartani egy kapcsolatot.

Sokszor a párterápia eredménye egy békés válás megalapozott döntéssel – van, amikor ez sem lebecsülendő, és nem feltétlen kudarc.

Kinek van szüksége párterápiára?

Jelenleg a többség csak akkor nyúl ehhez az eszközhöz, ha nagy a baj. Pedig jobb volna megelőző jelleggel beszélgetni szakemberrel, akkor sokkal több pár maradna együtt. Hiszen koncentráltan beszélni magunkról, a kapcsolatunkról lehet értelmező, megerősítő is. Akkor is összehangolhatja a célokat, a kommunikációt és az életmódot, ha amúgy a legnagyobb szerelem stádiumában vagyunk. Sőt, talán esküvő előtt volna a legnagyobb értelme. Sok mindent meg lehet beszélni kettesben, de egy külső nézőpont bevonásával adott esetben többet és mást mondunk ki, mint magunktól tennénk. Érthető persze, ha még nem ez terjedt el a köztudatban, hiszen – ne hallgassuk el – a terápia nem olcsó dolog.

Előfordul, hogy csak a pár egyik tagja hajlandó ehhez az eszközhöz folyamodni. Ez is lehet hasznos, egyéni ülések formájában, de tény, hogy nem jó jel, ha a másik nem motivált a változásra.

A mi esetünkben segíthet-e még?

Sokan gondolják úgy, hogy csak akkor lehet boldog párkapcsolatuk, ha „lecserélik” a társukat. Holott jobb volna, ha inkább csak a kapcsolatban rosszul működő elemeket cserélnék ki. Ha az új ember csupán annyiban jobb, hogy új, hogy más, akkor lehet, hogy pár év múlva mellette is ugyanannyi problémánk lesz, legfeljebb más jellegűek. Ha ezt megértjük, akkor lehet esélyük az üléseknek.

Van pár alapvető dolog, ami nélkül nem fog menni. A szakemberek többféle tényezőt említenek, például:

• érzelmek,
• lelki-intellektuális kapcsolat,
• szexualitás.

Vagy:

• szeretet,
• szenvedély,
• tisztelet.

Mint mondják, minél több hiányzik ezek közül, annál kevesebb az esély. Van, aki szerint akkor is halálra van ítélve a kapcsolat, ha bármelyik hiányzik.

Sok mindent meg lehet beszélni kettesben, de egy külső nézőpont bevonásával többet és mást mondunk ki, mint magunktól tennénk (fotó: istock)

Pap Katalin párkapcsolati coach összegyűjtötte a legfontosabb érzelmi szükségleteinket, melyek kielégítését általában a párunktól várjuk. Mint írja, a házassági tanácsadás segít azonosítani, kommunikálni ezeket és megfelelni nekik:

• gyengédség,
• bizalmas beszélgetések,
• becsületesség és nyitottság,
• pénzügyi támogatás,
• családi elkötelezettség,
• szexuális elégedettség,
• fizikai vonzalom,
• szabadidős társaság,
• otthoni támogatás,
• elismerés.

Érdemes végiggondolni, nálatok ezek élő dolgok-e?

Ugyanakkor hasznos elfogadni azt is, hogy tökéletes kapcsolat nincs, és az idő mindegyikre hat. Ám hathat jó értelemben is! Fontos, hogy ne legyenek irreális ideálképeink. Végül is mit szeretnénk? Élhető hétköznapokat harmóniában, időnként pedig szárnyaló élményeket. De nem lehet mindig az utóbbit. Ellenkező esetben azon kell gondolkodnunk, egyáltalán való-e nekünk a stabil párkapcsolat.

A Pár-baj tanácsadó szerint lehetnek olyan komoly problémák egy párkapcsolatban, melyek mellett csak az elválás jelenti az egyetlen észszerű megoldást.

Ha a kapcsolatunkat felőrölték az állandó veszekedések, a közömbösség, az érzéseink megváltozása, és lehetetlen normálisan megbeszélni bármit, akkor a különválás nemcsak jó választás, hanem szükségszerű is

– írják. Szerintük ez a patthelyzet leggyakrabban a következők miatt áll be: hűtlenség, elmúlt szerelem, új szerelem, függőségek, uralkodó, agresszív fél, eltérő tervek a jövőre. Hozzáteszik azt is:

Ha már hónapok óta alig nézünk egymásra a párunkkal, nem érdekelnek a másik gondolatai, és már arra sem emlékszünk, mikor mondtuk utoljára a másiknak, hogy »szeretlek«, akkor nem érdemes a kapcsolatban maradni. 

De a Story magazin kérésére korábban Popper Péter is összegyűjtötte, melyek a zátonyra futott kapcsolat fő ismérvei szerinte:

• A korábban eltűrt apróságok (rendetlenség, lustaság, horkolás, bizonyos mozdulatok, szokások, mondatok) már szinte elviselhetetlenek.
• Kettesben már csak hallgatunk, mert nincs miről beszélgetni.
• Egyre több a titkunk a másik előtt, s egyre több időt töltünk nélküle.
• Egyre gyakrabban kezdjük úgy a mondatot, hogy: „na, ugye megmondtam”.
• A közös programokat nyűgnek érezzük.
• Már nem fontos, sőt utált kötelesség a szex.
• Már nem érdeklődünk a másik munkája, sikerei, gondjai iránt.
• Életünk fontos döntéseit már nem a párunkkal beszéljük meg.
• Már nem tőle várunk vigaszt, ha bánat ér, nem vele osztjuk meg örömeinket.
• Nem örömmel adjuk, amit adunk a másiknak, hanem áldozatnak érezzük.
• Úgy érezzük, a kapcsolat nem ad, hanem elvesz belőlünk, nem épít, hanem rombol, nem örömet hoz, hanem fájdalmat.

Geist Klára szakpszichológus, párterapeuta nem szívesen mondja ki egy kapcsolatra, hogy menthetetlen, ugyanakkor tapasztalata folytán már ismeri azokat a jeleket, amik azt mutatják, hogy nincs sok remény. Ilyen például az, ha „akkora a kapcsolati stressz, hogy az romboló, megbetegítő, és a szintje a terápia hatására sem csökken. Ez általában nem a terápia hibája, hanem legtöbbször súlyos személyiségbeli problémákról van szó – magyarázza a szakember. – Gyakori, hogy a felek személyiségzavara olyan mértékben hat a másikra, hogy még az elszakadásba is nagy munkát kell fektetniük – ezeket a viszonyokat nevezi a köznyelv »se vele, se nélküle« kapcsolatoknak. Ha már elharapódzott a kritikusság, egymás igényeinek negligálása, netán bántalmazás is előfordult, ha valamelyik fél képtelen elköteleződni, netán a gyermekeikre nézve is romboló a kapcsolat, akkor én is azt mondom, jobb, ha nem élnek tovább egy fedél alatt. Persze kiderülhet, hogy nem akarják ezt mindketten, de a terápia abban is segít, hogy felelős döntést tudjanak hozni kapcsolatukról. Először persze minden fejlődéshez önmagunkat kell megértenünk, mit miért teszünk, mik az igényeink, csak akkor tudunk a másikéival is foglalkozni.”

„Az biztos, hogy a terápia más értelmet kap, ha az egyik fél valójában már feladta – mondja dr. Belső Nóra pszichiáter. – Ezt néha az egyik fél egyetlen tekintettel üzeni meg nekem beszélgetés közben. Ilyenkor »veszem a lapot«, és abban próbálok segíteni, hogy normális keretek között, egymás problémáit megértve tudjanak együttműködni, és ne rossz szájízzel váljanak el. Úgyhogy nálam előfordul, hogy az első ülés egyben az utolsó is. Azt tudni kell, hogy a párterápia mindig kétesélyes: ez nem egy békítő tárgyalás.”

Amikor a terapeuta nem vállalja…

Érdekes, hogy bár az egyik leggyakoribb ok, amiért valakik szakemberhez fordulnak, sok pszichológus nem vállalja a megcsalás terápiáját. Legalábbis olyan esetben nem, ha az első interjú során kiderül, hogy a külső kapcsolatot nem zárták le, vagy nem látják a terápiára motiváltnak, elkötelezettnek valamelyik felet. Geist Klára azt mondja, a terapeuta ilyenkor is adhat segítséget, végezhet döntésmenedzsmentet egyéni vagy páros beszélgetésekkel, de azt már máshogy hívják, és más a célja. Segítheti a pár tagjait annak megértésében, mi vezetett a helyzet kialakulásához. Ilyenkor néhány alkalom után a résztvevőknek dönteniük kell a továbbiakról. Mindez azért szükséges a szakember szerint, mert csak mélyíti a válságot, ha valamelyik fél alibinek használja a terápiát, „ezt is megtettem” címen. De Klára ugyanígy elutasítja az asszisztálást akkor, ha kiderül, hogy titok lappang a kapcsolatban, akadályozva ezzel két ember kommunikációját. „Ilyenkor az első lépés a titok feltárása. Csak akkor mehetünk tovább, ha ez megtörténik.”

Amikor viszont nincs tovább, az az, ha a párkapcsolat bántalmazó jellegű, vagy az egyik fél súlyos szenvedélybetegséggel küzd. „Utóbbi esetben első körben egyéni terápia javasolt, csak utána lehet szó közös, párkapcsolati munkáról. Romboló párkapcsolat fennmaradásához viszont nem adok segítséget, inkább rávezetem őket, hogy ki tudják mondani az elválást. És minden esetben felfüggesztjük az üléseket, ha valamelyik fél nem hajlandó együttműködni, vagy rendszeresen felrúgja a terápiás megállapodást.”

„Mondtam már nemet én is párszor, amikor azt láttam, hogy a pár alkalmatlan a fejlődésre, vagy például túl nagy szakadék van a két ember között, mondjuk az alapértékekben – mondja Belső Nóra. – Ilyenkor érdemes elfogadni, hogy lehet, hogy nem egymásnak vannak teremtve, de attól még becsülhetik egymást. Megmaradhat a barátság, ha a gyászfolyamat után megértik, miért nem működött a dolog, és félre tudják tenni a sértettséget.”

Előfordul azonban az is, hogy a megrendelő száll ki a dologból, amikor kiderül, hogy a beszélgetések nem bűnbakkeresésről vagy a párja hibáztatásáról fognak szólni. „Általánosságban elmondható, hogy egy erős alapokkal bíró kapcsolat egy válság hatására megerősödik, új szintre léphet, ám ha nem erős az elköteleződés, akkor szétesik – mondja Geist Klára. – Bizonyos terápiás módszerekkel – persze ez terapeutafüggő is – a kapcsolatok mintegy hetven százaléka menthető, ezt utánkövetéses vizsgálatok bizonyítják.”

És hogy hogyan kell elképzelni egy megmentett kapcsolatot? Íme egy elégedett ügyfél vallomása:

„Nálunk öt év után robbant a bomba. Ő és egy kolléganője. Ultimátumot adtam neki: terápia vagy válás. A terápia mellett döntött – ennek ellenére különköltöztünk. Az eredmény? Ma együtt élünk. Megkérte a kezem, gyereket szeretne, és már biztos benne, hogy csak engem akar. Már nem ül naponta órákat a számítógép előtt. Már tudunk beszélgetni az érzéseinkről, problémáinkról. Tudjuk, miért történt, ami történt, ki miben volt hibás, és hogyan tegyünk ellene a jövőben. Azelőtt képtelen voltam még beszélni is vele. Azért, amit tett, a poklok poklát megjártam. Mindez mára a múlté. Megint nagyon jó együtt lenni, és bár néha vannak még gödrök, akkor a másik rohan, és viszi a létrát!”