Csodák márpedig vannak! – Divatba jött a jóság

A magyar ember nemcsak a legpesszimistább a Földön, de a legszkeptikusabb is a tekintetben, hogy mennyire számíthat másokra, segítenek-e neki, ha szüksége lesz rá, és úgy általában: jók-e az emberek vagy rosszak. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha bajba kerülünk, részvétlenül mennek el mellettünk az utcán. Ez sok esetben így is van, ám abban tévedünk, hogy ez azért van, mert az emberek alapvetően egoisták, rosszak, és mit sem törődnek másokkal. Inkább a helyzettől függ, mennyiben érezzük azt, hogy ott és akkor nekünk kell segítenünk.

Ahány olyan eset történik, ami azt támasztja alá, hogy az ember eredendően bűnös és rosszat akar a másiknak, legalább ugyanannyi olyan is akad, ami azt mutatja, hogy az ember jónak születik, jóra vágyik, és ez a hit nem vész ki belőle – bármennyi rossz élmény érje is. Más kérdés, hogy sok jó hír nem jut el hozzánk, egyrészt, mert ezek közül rengeteg csak egy apró gesztus, másrészt, mert a híradók mintha kevésbé szeretnék a jót, mint a rosszat – talán a mi kíváncsiságunk is hibás ebben.

Feltűnő azonban, hogy mostanában igen sok olyan jó dolog történik, amit egy-egy ember egyedül kezd el, de képes egy egész közösséget magával sodorni. Vélhetően nem azért van ez így, mert eleve több a jótét lélek, inkább arról lehet szó, hogy az internet nemcsak a negatív, de a pozitív energiákat is képes felerősíteni – akár láncreakciót elindítva. Így aztán nemcsak a rossz, de a jó dolgok is soha nem látott dömpingben jutnak el hozzánk. Nézzük csak.

Egy öt éve otthontalan fiúnak egy járókelő segítségével lett állása és lakhatása. Egy világutazó ellopott biciklije közös erővel lett meg. Egy agydaganatos kisfiút nevelő családnak egy barátjuk adta oda a házát, amikor sajátjukat elvesztették. Elindult a Raknomination akció. Csak néhány hír az elmúlt hetekből, ami az összefogás, az emberség, a jó erejéről szól, és végre nem tragédiákról, bűnügyekről és konfliktusokról. A hétköznapi hősök nem hétköznapi cselekedetei nyomán világos lett, mire képes a közösség ereje, és hogy a jótevőket igenis sokan követik.

És akkor még nem beszéltünk a Budapest Bike Maffiáról, a Szimpla kerti főzésekről, a Nyitottak vagyunk kampányról, a Hősök teréről… ezek is nagyon klassz kezdeményezések, de nincs jobb annál, mint amikor nem akciószerűen kezd valaki valami jóba, azért, hogy sokan csatlakozzanak, sokan észrevegyék, csak csöndben, egymagában meglök egy dominót, mert a helyzet úgy hozza.

Forrás: Facebook/Budapest Bike Maffia

Yoshihiro, Máté és a többiek

Yoshihiro Shimada öt éve járja a világot biciklijével. Lelakatolt kerékpárját már az első este ellopták Budapesten. A média és a civil szervezetek segítségét kérte, hogy megtalálja. A szegény embereket étellel segítő Budapest Bike Maffia nevű csapatnak köszönhetően a bringa előkerült egy piacról. “A csoda a magyar emberek támogatásának köszönhető. Szeretem Budapestet” – írta köszönőlevelében Shimada.

Egy agydaganatos kisfiú kemoterápiája és különböző kezelései a család minden vagyonát felemésztették, autóhitel-tartozásuk miatt pedig elárverezték a házukat. Éppen akkor lakoltatták ki őket tavaly augusztusban, amikor Máté a legrosszabb állapotban volt, és tudták, hogy újabb műtétre van szükség. Az utcára kerüléstől az anya barátnője, Juhász Ildikó mentette meg őket, aki saját házát ajánlotta fel a családnak, ő pedig a kert végi melléképületbe költözött – adta hírül nemrégen a Bors.

A 21 éves Ferenc Dávid tizenhat éves kora óta él az utcán. Családi okok miatt vált hajléktalanná, egy fűtetlen, üres trafóházban éjszakázott, és napközben egy belvárosi élelmiszerbolt előtt ücsörgött. A hajléktalanszállón kirabolták, közmunkát nem kapott, mert – ahogyan mondta – “kihalásos alapon megy, lehetetlen bejutni”. Legelső segítője, Böczkös István a Facebookon hívta fel rá a figyelmet, és ennek köszönhetően a fiúnak jóakarók serege ajánlott ruhát, munkát, lakhatást. “Így el tudok majd menni dolgozni, fűtött helyről, kipihenve, tisztán.” Ferencnek már van B-terve is. Ha a lakást nem tudja fenntartani, akkor irány a lakókocsi, amit szintén felajánlottak neki.

Yoshihiro Shimada (Fotó: MTI/Tóth Tamás)

Aki kapja, és aki adja

István és a többiek jótetteit csodaként emlegetik a híradások. Hiszen a jó szándék ilyen megnyilvánulásai kivételesek, tiszteletreméltóak és megindítóak. Pedig nem kellene hogy csodaszámba menjenek – és szerintünk nem is olyan ritkák, mint gondolnánk. De az biztos, hogy kell a szikra. És talán az is kulcs, ha egy-egy probléma “arcot kap”, a jótevők pedig nem baromi gazdag személyek, csak olyanok, mint a legtöbbünk, és ez bátorítást ad. Mert természetes, hogy a hajléktalanság a ránk zúduló hatalmas mértékben nyomasztó tehernek tűnik: kicsinek érezzük magunkat ahhoz, hogy tegyünk ellene. De ha csak egyetlen hajléktalanra figyelünk, akit kicsit jobban megismerünk, már más lehet a helyzet. Lehet, hogy csak kis lökésre van szüksége a továbblépéshez. De ha nem tudjuk a helyzetét megoldani, akkor is enyhíthet a gondján pár jó szó. Nem akarunk idealisták lenni, tudjuk, hogy az élet nem ilyen egyszerű, nem mindenkit lehet megmenteni, sőt van, aki nem is igényli, esetleg nem úgy reagál, ahogy várnánk, de mindig akadhatnak olyanok, akikért lehet mit tenni.

Ételosztás Óbudán (Fotó: Leéb Ádám)

100 forint kevés?

A fenti hírekhez kapcsolódó megosztásokból, megkeresésekből, felajánlásokból kitűnik, hogy sokan részesei akartak lenni ezeknek a pozitív történeteknek. Azonnal reagáltak, segítségre siettek vagy bátorítottak. Jóakaratban tehát nincs hiány, de sokszor nemcsak amiatt bizonytalanok az adakozni vágyók, hogy jó helyre kerül-e, amit adnak, hanem hogy elég lesz-e. A pszichológusok is azonosították ezt a hiábavalóságot tükröző gondolkodásmódot, amikor az ember azt hiszi, hogy az ő hozzájárulása értelmetlen, a segítsége nem számít. Nem érzi úgy, hogy valóban tehet azért, hogy egy rossz helyzeten változtasson, ezért inkább meg sem próbálja. Ám ha a 100-200 forintokat lenézzük, az csak felerősíti azt az érzést, hogy az egyes ember tehetetlen. És akkor még ennyi sem lesz. Nyilván senki nem tud százasokból összegyűjteni egy lakásra valót, de ha kevéske is, számít. Úgyhogy… még sok ilyen történetet! (Mondjuk ezt magunknak is.)