Hetedik kerületi, hatalmas gangos bérház, annak is a legfelső emelete. Ide hívtak minket vendégségbe, hogy betekintést kapjunk két siket anyuka családi életébe. A fiatalok lakásának ajtócsengője fénnyel jelez, fiatal, mosolygós apuka nyit ajtót, ő Miklós. Felesége Lucia, szintén csupa vidámság, két gyerekük van, épp alszanak. Benézünk a szobába, a kanapén fekszik egy nyúlánk fiúgyerek, Mikes. Ösztönösen a szánk elé kapjuk a kezünket, elnézést, amiért hangosan beszéltünk, mosolyogva rázzák a fejüket, nem baj, nem hallja a fiú úgysem. Azért mi önkéntelenül suttogóra fogjuk. A galérián alszik Mikes húga, a két és fél éves Lorin, kiderül, hogy mindkettejüknek van hallókészüléke, de a hallást “még tanulni kell”.
Az apa a kissrác hátát simogatja, Lucia a kislányt ébresztgeti, álmosan nyitogatják a szemüket, nem mérgesek, hogy fel kell kelni. Ők így négyen ebben a pici, egyszobás lakásban laknak, ettől függetlenül, amerre nézünk, mindenhol kincstári rend. Megérkezik a nagymama, aki ugyanezen az emeleten lakik, és Lucia ikertestvére, Viki is a családjával. Ő szintén két gyerek édesanyja. Fia, Levente két évvel fiatalabb Mikesnél, ő az egyetlen halló a családban, a húga, Léda majdnem ugyanannyi idős, mint Luciáék kislánya.
“Te, a gyerekek nem hallanak”
Nagy lesz egy pillanat alatt a sürgés-forgás, a szülők levetkőztetik a gyerekeket, majd leülnek a kanapéra mind, a kicsik is illedelmesen a szüleik ölébe. A felnőttek várakozóan néznek rám, várják a kérdéseket, szerencsére idő közben megérkezik Kata, a jeltolmács is, kicsit azért megkönnyebbülök. Bár mindenkinek a beszédét meg lehet érteni. A férfiak ráadásul bátran is beszélnek – ők érzékelik a külvilág erősebb zajait. Lucia és Viki viszont zavarban van. Pedig nem kellene, mindannyian tudnak szájról olvasni, legfeljebb lassan és szépen artikulálva kell formálni a szavakat előttük.
A nehezével kezdjük, megpróbáljuk megérteni, mit jelent a siketség, hiszen Luciának és Vikinek van ép hallóidege. Azt mondják, ők gyakorlatilag semmit nem hallanak, de egy koncerten azért érzik a rezgést. Hol lehet azt érezni? – kérdem. – Hát itt, a tüdő, szív környékén – mutatják mind, megmosolyogva a tudatlanságomat. Hogy mit jelent ez a gyakorlatban? Azt, hogy egy buliban például simán ütemre lehet táncolni: nem, ez nem csak a filmeken van így.
A családtörténetbe Judit, a nagymama kezd bele. “Harmincöt évvel ezelőtt, amikor teherbe estem, mindenre készültem, csak arra nem, hogy ikreim lesznek, pláne hogy siketnek születnek. A családban senkinek nem volt hallássérülése. A lányok másfél éves koráig nem is gyanakodtunk. Egyszer az udvaron játszottak, megállt mögöttük a nagyapjuk motorral, és ők fel sem emelték a fejüket a nagy zajra… »Te, a gyerekek nem hallanak« – mondta nekem az apám, én pedig rögtön azt feleltem, nem, ez képtelenség. Egy vizsgálaton kiderült, hogy igaza van. Először összeomlottam, borzasztóan féltettem őket a várható nehézségektől. Aztán eldöntöttem, hogy értelmes, boldog és önálló nőknek nevelem őket, kerül, amibe kerül.”
Juditék valóban sok nehézséggel találkoztak, mindenekelőtt az oktatás terén. Húsz évvel ezelőtt a hallássérültek iskolájában még tilos volt a jelelés, a tanárok közül pedig volt, aki arra sem nem vette a fáradságot, hogy végig a gyerekekkel szemben állva magyarázza el a leckét. “Akkor is nagyon fárasztó volt követni őket, amikor folyamatosan láthattuk a szájukat – magyarázza Lucia –, hiszen ha kimaradt egy mondat, a következőt már nem értettük.” Otthon aztán sok mindent újra el kellett magyarázni – veszi át a szót újra a nagymama –, különösen a humán tantárgyakat, amik a nagy szókincs miatt nehezebben mentek. A serdülőkor nagyon nehéz volt, a lányok folyton panaszkodtak, hogy szigorú vagyok, persze hogy az voltam, féltettem őket mindentől és mindenkitől. Nekem sem volt könnyű, tizenegy éves korukig egyedül neveltem őket, ők ott voltak ketten egymásnak, de én sokszor éreztem magam egyedül.” A két anyuka ma már félállásban dolgozik adminisztrátorként, egy csökkentett képességű embereket foglalkoztató cégnél. A párjukkal a röplabda hozta össze őket, mindkét férfi egy-egy meccsen szúrta ki magának a két szép nőt.
Hárman most tanulnak “hallani”
“A látó csecsemőknek is meg kell tanulniuk helyesen látni – magyarázza Judit –, hiszen eleinte fordítva észlelik a világot. A hallókészülékkel történő halláshoz is idő kell. Mert a gyerekek ugyan hallanak, de azért a beszédhez hasonló, kifinomult hangok halkabban és valamelyest torzítva jutnak csak el hozzájuk. Hosszú folyamat, mire meg tudják különböztetni az egyes hangokat, eleinte csak szótagokat gyakorolnak, ebből lesznek a rövid szavak, majd a mondatok. A két bölcsődés kislány most még csak néhány szót ismer fel hallás alapján, Mikes már érti az egyszerű kérdéseket, és tud röviden válaszolni is. Ettől függetlenül persze ismerik a jelnyelvet is, hiszen a szüleik folyamatosan azzal kommunikálnak velük.”
“Leventének nehéz a helyzete – meséli őszintén a nagymama –, hiszen az óvodában hallók közt éli az életét, némileg kisebb szókinccsel, mint a többi gyerek. Az óvónők szerint nem is a meséket szereti a legjobban, hanem inkább a társasjátékokat. Ráadásul többet jelel, mint beszél, ami érthető, hiszen neki ez az anyanyelve, ez jelenti a családhoz tartozást. Ő az egyetlen, aki “kilóg” a sorból, mivel az ő hallása teljesen ép, így sokszor ő a tolmács is a családban. Ő fordít, ha szól a tévé, ő szól akkor is, ha valaki véletlenül hozzájuk csenget a kapucsengőn, nem hozzám.”
Mindkét anyuka azt mondja, az első gyerek születése előtt tele voltak félelemmel. Halló lesz? Nem lesz halló? És vajon melyikkel lesz nekik anyukaként könnyebb? “Egyszer úgy éreztük, hogy halló gyereket szeretnénk, a következő pillanatban pedig arra gondoltunk, hogy nekünk bizony egyszerűbb lenne az élet egy hallássérült gyerekkel, akivel tudunk kommunikálni – meséli őszintén Lucia. De féltünk attól, hogy hozzánk hasonlóan sok nehézséggel találkozik majd, akár a tanulása során, akár később. Szerencsére mára sok minden változott a hallássérültek oktatásában, például engedélyezett végre a jelelés. Abban nem kételkedtem, hogy jó anya leszek, és szerintem Viki sem. Tudtuk, hogy vannak olyan eszközök, amik biztonságot adnak, amik helyettesítik a hallást, és azt is, hogy számíthatunk a többi hallássérült anyuka tapasztalataira és az édesanyánkra is.”
Harcok, küzdelmek?
Akadtak bőven – bólogatnak a felnőttek. Majd egymás szavába vágnak, a jeltolmács alig tudja követni őket, mindenkinek van jó pár története. “A gyerekeket nem akarták felvenni a kerületi bölcsődébe, hiába magyaráztuk el, hogy a hallókészülék segítségével hallanak, ezért is olyan fontos a többségi közösség – említi a legfrissebb példát Judit. »Nem vagyunk felkészülve« – mondták, holott csak arra kellett figyelni, hogy szembe forduljanak a lányokkal, amikor beszélnek. Nem volt egyszerű munkát keresni sem. Sokan azt hiszik, a hallássérülés egyben értelmi fogyatékosságot is jelent. »Ja, hallássérültek? Akkor tárgytalan« – mondták a legtöbb helyen nekem már a telefonban. Tipikus az is, hogy ahol jogi vita van, igyekeznek kihasználni azt, hogy ők nem, vagy csak nehezen hallanak. Így jártunk, amikor Miklóst az előző munkahelyéről elbocsátották, és nem akartak végkielégítést fizetni. Ha a munkáltatón múlik, nincs jeltolmács Miklós mellett az ezzel kapcsolatos megbeszélésen.”
Általában nehézség, hogy mivel a siketségnek nincs jele, számtalan félreértés adódik nap mint nap. A tévhitekről nem beszélve. “Sosem felejtem el, amikor Levinek hangosan szóltam, hogy öltözzön – mond ez utóbbira példát Csaba, Viki férje. – A szülők mind összenéztek körülöttem, azt hitték, a hallássérülés automatikusan némaságot is jelent, pedig dehogyis. Megtanultunk mi beszélni, ti is azt mondjátok, hogy érthető, amit mondunk.”
“Előfordul viszont, hogy amikor meghallják, hogyan beszélünk, kicsúfolnak, mutogatnak – teszi hozzá Lucia – ez nagyon rossz érzés, szerencsére nem nevezhető mindennaposnak.” Nehézségek ide-oda, ők így egy család, nagyon szoros a kapcsolat, és nemcsak a lányok “ikersége” miatt. A fiúk tizennégy éves koruk óta ismerik egymást, mire egy család lettek, már régen jóban voltak. “Problémák mindig lesznek, de hát mi lehet az, amit egy nagycsalád nem old meg?” – teszi fel a kérdést Judit.
Kezek tánca
Luciának és Vikinek – ahogy az ikreknek oly gyakran –, természetesen hamar lett egy közös nyelvük, csak esetükben ez egy jelnyelv lett. E mellett persze megtanulták a “hivatalos” jelnyelvet is, ráadásul édesanyjukkal lett egy harmadik verziója is mindennek, úgyhogy ők három nyelven “beszélnek”, ehhez jön még a szájról olvasás és maga a beszéd. Judit azt mondja, a jelelésben is vannak stílusbeli különbségek. “Az igazán elegáns és szép jelelés az, amikor a jelelő háta mögül nem látni, hogy elöl mozog a keze.”
“A kommunikáció nagyon fontos, ezért mi inkább hallássérültekkel barátkozunk, velük mélyebb a beszélgetés, hiszen előttük könnyebben, gyorsabban ki tudjuk fejezni, amit gondolunk – magyarázza Miklós. – Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennénk jóban sok halló emberrel, családdal. De a velük való kapcsolatteremtéshez sok türelem kell mindkét fél részéről.” “Én a munkahelyemen mást tapasztalok – vág közbe Csaba. – Van olyan halló kollégám, nem is egy, aki az évek során megtanulta a jeleket. Mindig így van ez, előfordul, hogy eleinte előítéletesek, végül győz a kíváncsiság.”
Fény vagy sms
Felteszem a hallók számára legérthetetlenebb kérdést: mi van, ha éjjel sír a gyerek? Kiderül, hogy akad rá megoldás, hiszen világít a babaőr, ahogy a légzésfigyelő is fénnyel jelez baj esetén. Kíváncsiak leszünk, megnézzük, olyan, mint egy éles vaku, ettől függetlenül mi erre fel nem ébrednénk, annyi szent. Nevetnek, ők igen, a hallás kiesése miatt érzékenyebb a szemük, higgyük el. Elhisszük. Más problémát a hallás kiesése nem okoz, mondják mindannyian. A bevásárlás és a legtöbb hétköznapi helyzet gond nélkül megy, ha pedig kommunikáció szempontjából összetettebb helyzetben kell helyt állni, Judit biztosan segít. Sokat számít a telefon rezgő üzemmódja is, ha vendég jön hozzájuk, és nem akar az édesanyjukhoz csöngetni, csak küld egy sms-t.
Felállunk, lassan vége a beszélgetésnek. A két kislány belefeledkezik a rajzolgatásba, közben néha oda-oda szaladnak valamelyik felnőtthöz egy könyvvel. A fiúk már a galérián játszanak, nézem őket, érdekes, ahogy hol jeleket, hol szavakat használnak a megértéshez. A felnőttek is szétszélednek, a férfiak a konyhában élénk beszélgetésbe kezdenek. Jó itt. Mert ahogy tagadhatatlanul érződik a másság, ugyanúgy érződik ezen kívül egy sor más dolog is, amik sokkal fontosabbak annál, hogy kinek milyen a hallása. Ilyen apróságok, mint: összetartozás, harmónia, nyitottság…
Kíváncsi vagy, hogy látássérült anyukák hogyan nevelnek gyereket? Róluk az alábbi cikkekben olvashatsz:
