Most épp a Trónok harca kapcsán borulhatunk közösen gyászba, véget ért az utolsó évad utolsó része, és csak nézünk magunk elé, hogy most hogyan tovább? Nem annyira komoly persze a gyász, mint egy szerettünk elvesztésekor, de akkor is ugyanarról a jelenségről van szó, amikor sorozatokat nézünk vagy olvasunk, és a végére érünk.
Jól ismerem ezt a fajta gyászreakciót, mert egyszerre nézek legalább húsz sorozatot, melyek olykor bizony véget érnek. Nemrég például bejelentették, hogy hatalmas kedvencemnek, az Odaátnak már csak egy évada lesz, én meg napokig magam alatt voltam miatta. De ugyanígy éreztem akkor is, amikor nemrég elolvastam az összes Wallander nyomozós könyvet: üres lett az életem, hát kit fogok ágyba vinni esténként, ha nincs több Wallanderem?
Megszokás és kötődés
Tudom, hogy miért gyászolok: azért, mert ezek a szereplők és történetek velem vannak, kísérnek évekig, annyira megszokom őket, mint mondjuk a macskáimat. Péntekenként vártam, hogy jön a következő Odaát-rész, és ennek most 15 év után vége szakad. 15 év még házasságból is sok, hát hogy ne gyászolnám őket.
Ebben megerősít Brian Kong pszichológus is, aki azt mondja: teljesen természetes, hogy a sorozatok intenzív érzelmeket mozgatnak meg, és gyászt vonnak maguk után.
Még ha csak egy fantáziavilágban játszódó sorozatról is van szó, önkéntelenül kapcsolódunk a szereplőkhöz és ahhoz, ami velük történik. Ez a kapcsolat minden újabb évaddal erősödik, így minél hosszabb a sorozat, annál mélyebben kötődünk, és annál nehezebben válunk meg tőle.
Emiatt a kötődés miatt érezzük például elárulva magunkat, amikor egy karakter a sorozatban hirtelen megváltozik, vagy nekünk nem tetsző döntéseket hoz. Ugyanúgy felháborodunk rajta, mintha egy igazi, hozzánk közelálló személy tette volna ezt.
Részlet a Trónok harca című sorozatból (Forrás: iMDb)
Erős kapcsolat nemcsak sorozatokkal, hanem akár sztárokkal, sportolókkal és könyvekkel is kialakulhat, ami meg is magyarázza a focimeccsek utáni felfokozott hangulatot vagy egy kedvenc előadó koncertjén a hisztérikus rohamot.
Menekülés és halál
A sorozatok annyiban erőteljesebbek, hogy pillanatnyi menekülést jelentenek a valóság elől meghatározott időközönként. Míg egy koncert vagy focimeccs nem olyan rendszeres élmény, addig a sorozatok hétről hétre ugyanabban az időpontban kínálják számunkra azt a szünetet, amire annyira vágyik a szürke hétköznapokban megfáradt agyunk. Amikor pedig véget ér a sorozat, azzal szembesülünk, hogy vissza kell térnünk a valóságba, és soha többé nem merülhetünk el az álomvilágban, ami fájdalmas, és beindítja a gyászfolyamatot.
A hosszú sorozatok, mint a Trónok harca vagy az Odaát az életünk részévé válnak az évek során, és arra emlékeztetnek az utolsó résznél, hogy múlik az idő, és mind meghalunk egyszer. Márpedig senki sem szeret szembesülni a saját halálával, még akkor sem, ha csak egy sorozat kapcsán jut eszébe.
A Star Trek például azért is zseniális, és azért okoz komoly függőséget, mert sosincs vége: új és új történetekkel állnak elő az alkotók, új kalandok, új szereplők jönnek, akiket lehet utálni és szeretni, akikről lehet beszélni, akiken keresztül egy közösséghez tartozhatunk. A széria 1966 óta folyamatosan néznivalót ad a rajongóknak, a sorozatok közé ékelt filmekkel pedig még inkább erősítik a kötődést a készítők.
Egyszóval ha most a Trónok harca miatt le vagy törve és gyászolsz, vigasztaljon a tudat, hogy egyrészt ez teljesen természetes érzés, másrészt pedig a tévések hamarosan úgyis előállnak egy új, izgalmas sorozattal, amitől újra lehet majd függeni.
