Barátok közt: gyász a finálé után

Kész, ennyi volt, 22 év után véget ért Magyarország nagybetűs szappanoperája, a Barátok közt. Messze nem volt már annyi nézője, mint a kezdeti időszakban, és biztosan sokan vannak, akiket nagyon rosszul érintett a hír. Sőt, még talán azok is a múltba révedtek egy kicsit, akik már fel sem tudnák sorolni, hogy kik a Berényi család tagjai. A búcsú legnehezebb része még hátravan, az igazi gyászidőszak csak azután kezdődik, hogy 2021 nyarán adásba kerül az utolsó rész is. 

Ha valaki nem is éli meg veszteségként az RTL Klub sorozatának végjátékát, akkor is biztosan volt olyan televíziós műsor, aminek vége űrt hagyott a szívében. Nincs semmi szégyellnivaló abban, ha ürességet és szomorúságot érzel a kedvenc sorozatod fináléja után, a post finale blues vagy post series depression, vagyis a finálé utáni depresszió ténylegesen létező jelenség. Noha hiába ütjük fel a betegségek nemzetközi osztályozására szolgáló kódrendszert, ott valószínűleg nem fogunk találkozni vele, de több egyszerű és/vagy tudományos magyarázat van arra, hogy miért érezhetünk így.

Ha valami véget ért

Bármennyire is banálisnak tűnhet, egy sorozatfinálé eszünkbe juttathatja azt, hogy minden mulandó, és hogy egyszer minden jónak vége szakad. És ha az alkotóknak nem sikerül olyan lezárást kanyarintaniuk, amivel mi is elégedettek lennénk, akkor nyilván ott a tanulság, hogy a valóság nem mindig felel meg az elvárásainknak, és nem kaphatjuk meg mindig azt, amit szeretnénk.

Talán nem meglepő, de általában akkor állunk fel elégedetten a tévé elől, ha a sorozat szépen lekerekített történetként zárul le, nem maradnak kérdések, nincsen cliffhanger. Előfordul, sajnos sokszor, hogy nincs feloldás, ami nem feltétlenül az alkotók hibája: szó lehet például arról, hogy azért lesz kurta-furcsa vége egy sorozatnak, mert mondjuk a készítők még folytatták volna, de a megrendelő szólt, hogy köszöni, ennyi volt, nem lesz több évad. Csakhogy egy aktuális példát mondjunk, a Netflixen futó I Am Not Okay with This utolsó része is elég izgalmasan ért véget, de a streamingszolgáltató a járványhelyzetre hivatkozva kijelentette, hogy nem lesz folytatás. 

Lekeverne egyet valaki a készítőknek? Filmek és sorozatok, amelyeknek olyan dühítő a befejezése, hogy jobb lett volna le sem forgatni őket

Nem számít rendhagyónak az sem, amikor a sorozatkészítők direkt hagynak nyitva kérdéseket, és azt szeretnék, hogy a nézők tovább gondolják a történetet. Veszélyes út, mivel a többség nem úgy van huzalozva, hogy szereti az elvarratlan szálakat, ennek pont az ellenkezőjét várja: szereti, amikor egy történet kerek befejezést kap, ha minden és mindenki a helyére kerül. Az már más kérdés, amikor a sorozatkészítők sokáig nyújtják a rétestésztát, és nem tudnak, (esetleg nem akarnak tisztességes lezárást írni), és igen, jelen pillanatban éppen rátok nézünk, kedves David Benioff és D. B. Weiss , rólatok van szó és a Trónok harcáról. 

A Lost és a Trónok harca példája is jól mutatja, hogy a leghevesebb érzelmeket a drámasorozatok váltják ki a nézőkből. Dolf Zillmann médiapszichológus szerint a feszültséget, ami a negatív fordulatok, a kiélezett helyzetek miatt felgyülemlik bennünk, egy megnyugtató lezárás képes feloldani. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni: jobban élvezzük azokat a sorozatokat, amikben azok a karakterek, akikkel azonosulni tudunk, jófiúk maradnak, a rosszfiúk pedig megkapják a méltó büntetésüket.

Trónok harca (Fotó: HBO)

Iszonyat sok sok közönségkedvencnél (Totál szívás, Maffiózók, Dexter) persze nem olyan könnyű eldönteni, hogy ki melyik oldalon áll, sok karakter mozog a szürke zónában, akárcsak a valóságban. Ez az egyik oka, amiért ezek a sorozatok beszippantják a nézőt (lehet egy gyilkost kedvelni, rajongani?), egyes szakértők pedig mindehhez hozzáteszik, hogy a komorabb, de a valóságot valamennyire hűen visszaadó szériák megtanítanak jobban olvasni mások érzelmeiben, és igazolni, hogy intelligens és érző lények vagyunk.

És bármennyire megdöbbentő, nemcsak azért nézünk filmeket és sorozatokat, mert szórakoztatnak, hanem azért is, mert valamit tanulhatunk magunkról és arról, hogyan működik a világ. Az erőszakos és drámai sorozatokat nézve pedig úgy érezhetjük, hogy a mi életünk nem is olyan rossz. No meg persze azért is tapadunk néha a képernyőre, mert segít elmenekülni a valóság elől, kikapcsolja az agyunkat, és ne szépítsük: 2020-ban erre fokozottan igényünk van, mert ez a valóság most néha rosszabb egy Zs-kategóriás világvége filmnél is.

Innen nézve közel sem véletlen, hogy mikor egy hosszú sorozat véget ér, összezavarodunk, hiszen a részekkel együtt egy biztos pont tűnik tova az életünkből. Nemcsak maga a rituálé hiányzik majd, hanem a közösségi élmény, hogy meg lehet beszélni a barátokkal és a kollégákkal, hogy mi történt és mi fog történni, sőt, az interneten az egész világgal együtt spekulálhatunk. Kedvenc sorozatunk vége sokakat arra ösztönöz, hogy számot vessenek arról, hogy mi történt az életükben az első rész óta. A Barátok köztnél pedig lesz min nosztalgiázni, hiszen 22 év az közel negyed század.

Barátok közt, de nem Berényiéknél

Az egyik legérdekesebb magyarázata annak, hogy miért gyászolunk, amikor egy szereplő meghal vagy amikor sorozat véget ért, az a kötődés, amit karakterek vagy a színészek irányába érzünk. Ennek az egyoldalú és viszonzatlan, úgynevezett paraszociális kapcsolatnak lényege, hogy ismerősként, vagy szélsőséges esetben szinte barátként, családtagként tekintünk a hírességekre vagy a fikciós személyekre, akit alakítanak. Egyes kutatások szerint a kitalált szereplőkkel való paraszociális kapcsolatok intenzívebbek, mint a valós személyeknél érzett kötődés.

Richard Wohl és Donald Horton szociológusok 1956-ban alkották meg a paraszociális interakciók és kapcsolatok fogalmát, mintegy magyarázatként arra, hogyan alakul ki a közönség kötődése a médiaszereplők iránt. A kötődés főként abból fakad, hogy egy karakter vagy egy szereplő sokszor feltűnik a képernyőn, akkor az életünk része lesz, és hétről hétre jobban megismerjük. Mindez a valóságban is pont így történik: így lesz idegenből ismerős, vagy talán jó barát az új kollégánk vagy a pár, akivel rendszeresen találkozunk kutyasétáltatásnál, és így tovább. De van egy fontos különbség: az adott sztárnak az új ismerősünkkel ellentétben fogalma sincs arról, hogy mi létezünk.

És itt fontos megjegyezni, hogy egy 1985-ös kutatás szerint kedvenc televíziós karaktereinkre nem úgy gondolunk, mint barátokra, de többnek tartjuk őket egyszerű ismerősöknél.

Lehet szeretni egy gyilkost? – Michael C. Hall, a Dexter című sorozat főszereplője

Korábban úgy gondolták, hogy paraszociális kötődés nem egészséges, a szociális szorongás, a magány, az izoláció jele, de az újabb kutatások destigmatizálták a jelenséget, sőt: egyesek úgy vélik, hogy paraszociális kötődéssel csak szélesebb lesz a kapcsolati háló. A fiktív karakterek persze nem helyettesítik a barátokkal való kapcsolatokat, hanem kiegészíthetik a társadalmi kapcsolatokat, és a valós barátságokhoz hasonlóan vannak előnyei is: a tinédzsereknél segíthetnek a személyiségfejlődésben, tanulhatunk belőlük, és megadhatják a hovatartozás érzését. Mellékzönge, hogy kevésbé számítanak ingoványos talajnak, mint a valós kapcsolatok. Egy sorozat főszereplője elvégre soha nem fog minket elküldeni a francba, ha negatívan vélekedünk róla, viszont a viselkedéséből tanulhatunk. 

Egyes kutatók szerint a médiaszereplőkkel ápolt fiktív kapcsolatoknak vannak szélesebb körű hatásai is, főleg, ha olyan sztárról van szó, akihez nagyon kötődnek az emberek. Rajtuk keresztül fontos társadalmi üzeneteket lehet eljuttatni az emberekhez, és akár egy valós személyről, akár egy fiktív karakterről van szó, nemcsak az egyén, hanem akár a társadalom attitűdjén is lehet változtatni, mondjuk egy olyan marginalizált csoporttal szemben, mint az LMBTQ-közösség tagjai.

A paraszociális kapcsolatokról az utóbbi években rengeteg kutatás készült, és még nagyon sok megválaszolatlan kérdés van. Például, hogy miért van az, hogy egyesek fogékonyabbak rá, mások pedig nem. Hogy vannak-e negatív előjelű paraszociális kapcsolatok, és van-e, amiknek romantikus töltettel is rendelkezik. Amellett sem mehetünk el, hogy a túlzott rajongás veszélyes.

–nyilatkozta korábban az nlc.-nek Gazdag Enikő pszichológus.

Az még rendben van, ha van véleményünk, és elmondjuk,

• ha nem értünk egyet azzal, hogy Sonicból egy film kedvéért embersünszörnyet csinálnak, vagy azzal,
• hogy a Trónok harca befejezése nem volt az ínyünkre.
• De az már bajos, ha úgy gondoljuk, hogy a hírességek is legyenek elszámoltathatóak, és konstruktív kritika helyett halálos fenyegetést küldünk neki. 

A paraszociális kapcsolatok érzelmi töltetét jól mutatja, hogy egy-egy híresség elvesztését vagy rossz sorát nemzeti tragédiaként élünk meg. Emlékezzünk arra, amikor pénzt gyűjtöttek Isaura felszabadítására, vagy amikor gyászba borultunk, mert Bobby Ewing meghalt. 

Larry Hagman és Patrick Duffy a Dallas folytatásában (Fotó: Profimedia)

Ha létezik paraszociális kötődés, akkor persze létezik paraszociális szakítás is: mikor eltűnik az életünkből, akihez kötődünk. Ez történik akkor, amikor egy sorozat véget ér, vagy egy karaktert kiírnak. Paraszociális szakításnál hasonló érzelmeket élhetünk át, mint egy valós szakításnál, csak nem olyan intenzíven. Hogy kit mennyire mélyen érint ez a helyzet, az persze attól is függ, hogy mennyire voltunk lelkes, elkötelezett nézők.

– nyilatkozta Brian Kong pszichológus.

Egy nagy család vagyunk?

Amikor Donald Horton és R. Richard Wohl 1956-ban megalkották a paraszociális kötődés fogalmát, nem sejtették, hogy bő ötven év alatt mennyit változik majd a világ, hogy az internetnek, és különösen a közösségi oldalaknak köszönhetően megsokszorozódnak és sokkal mélyebbé válnak a paraszociális kapcsolatokok. A sztárok, influenszerek olyan mélységben engednek bepillantást az életükbe, mint soha korábban, és ha nem minden közzétett intim pillanat valós, akkor is tény, hogy kedvenceinket sokkal vékonyabb fal választja el tőlünk, rajongóktól vagy követőktől.

Minden rendes influenszer tudja, hogy úgy sikerül megfognia és megtartania a közönségét, ha minél hitelesebbnek, őszintébbnek tűnik, és ha úgy érezhetjük, ők is egy közülünk, és ha úgy gondoljuk, hogy nekünk is megvan a lehetőségünk, hogy hasonlóan sikeresek legyünk. Az elkötelezett, lelkes közönség pedig több hirdetési bevételt jelent. „Ez nem azt jelenti, hogy a pénz az egyetlen motivációjuk. Valóban szeretnék magukat közelebb érezni a közönségükhöz, különben nem lennének a YouTube-on” – nyilatkozta a Verge-nek Arienne Ferchaud, a Floridai Egyetem kommunikáció szakjának egyik oktatója.

22 év után a Barátok közt is véget ér (Fotó: RTL Klub)

Leslie Rasmussen, a Xavier Egyetem oktatója szerint bár néhány youtuber valószínűleg nem tudja, hogy kihasználja a paraszociális kapcsolat adta lehetőségeket, mégis nagyon ügyesen vet be olyan eszközöket, amivel szorosabbá lehet tenni a kötődést: például ha egy sminkbemutató videó készítése közben nem E/1-et, hanem T/1-et használ. A cikkben felhívják a figyelmet, hogy a paraszociális kapcsolatok ereje kétélű kard. Minél jobban kötődik valaki egy távoli, de híres illetőhöz, annál nagyobb elvárásai lesznek vele szemben, ez pedig azt jelenti, hogy sokkal hevesebben reagál arra, ha valami nem tetszik neki, és annál inkább úgy érzi, hogy neki is van beleszólása abba, hogy adott influenszer mit és hogyan csinál, és még többet és többet akar, főleg, hogy ha pénzzel is támogatja.

A valóság egésze rejtve marad, nem látunk be a kulisszák mögé, figyelmeztet Arienne Ferchaud. „Ha az összes videóját megnézted, amit az elmúlt 10 évben feltöltött, akkor is csak azt a szeletét ismered az életének. Nem tudhatod, milyen is ő valójában. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne hiteles vagy önazonos, amit csinál.” Mi, rajongók annyival könnyíthetjük meg a dolgukat, hogy nem felejtjük el, hogy idoljaink is emberek, és hogy vannak határok, amiket tiszteletben tartunk, és amiket nem lépünk át.

Barátok közt a valóságban:

• Mikortól nevezhetek valakit a barátomnak?
• Tudod, hogyan kell agresszívan barátkozni? Eláruljuk!
• Ha gyerek van, nincs szükség barátokra? Tévedés, akkor kellenek csak igazán!