Hegyi Annamária: Sosem volt rémálom
Álmomban ismét ott jártam a barna fák között,
Ők már köszöntötték a pirkadatot,
Pillangók szálldostak szerte az ismerős erdőn,
de lábam alatt mégis avar ropogott.
Válaszra várva megálltam: miért a nyár az őszben?
Aztán a fák között arcod és alakod láttam meg hirtelen.
Az avarszőnyeg hullámzott s visszahúzódott, mint
a tenger apály idején, így változott álom-erdő-képem.
Lassan mind az időbe vész elmúlt éveink illata,
S megfakul szemeidnek konstans csillogása.
Maszkod árnyéka, mint öntudatlan energia –
Itt maradt “Te-darab” kósza kísértetként látogat.
Neked nem jut már más, csak egy szótlan jelenet.
Nem emlékszik rád senki itt, eljátszottad az életed.
Bár én cipelem még ma is drámai szereped súlyát,
Kit neked hittem és szerettem hosszú éveken át.
Felriadok hirtelen – most pirkad e a borús reggelen.
Lassan belém költözik a nyugalom, a tudatos jelen:
Álom volt ez most. Bár nagyon is megtörtént velem
az a “nem-is-volt-párom, hol-nem-volt-életem”.
Súlyos a pecsét és könnyeim sója ad ízt a reggeleknek.
Ha álmodnom kell – hisz álmodunk – kérlek Istenem,
Áldd meg ébredéseim! Ha álmaimra nem emlékezem,
A reggeli fény színtelen, sótlan – úgy könnyebb nekem.
|
Hegyi Annamária további verseit a Cafeblogon találod! Olvasd el a korábbi verseket is! |
