A történelemben kevesen tettek annyit a vörös haj népszerűsítéséért, mint a velencei reneszánsz könnyű kezű koloristája, Tiziano Vecellio (vagy ahogy az 1800-as években születettek és a kifinomult művészetbarátok írnák: Tizian), aki barnás-narancsos árnyalatú frizurával festette meg szinte minden híresebb nőalakját Ariadnétől Szűz Máriáig. A hajszínnek olyan nagy sikere volt, hogy a korabeli velencei szépasszonyok sáfrány, gyömbér és rebarbara bevetésével igyekeztek reprodukálni magukon a művész vibráló vöröseit, amit még véletlenül se tévesszünk össze az ún. velencei szőkével, ha nem akarunk nagyon tájékozatlannak tűnni. Persze nem Tiziano az egyetlen festő, akiről színárnyalatot neveztek el: az impresszionisták által is nagyon kedvelt Veronese-zöldtől Van Dyck sáros barnáján és Yves Klein dimenziókon túli kékjén át a máskülönben jelentéktelen akvarellista, William Payne által kifejlesztett szürkéig számos példa akad még.
Tiziano: Flora (Forrás: Wikipedia)
Hajhullás, vérhányás, idegkárosodás, kiszáradás, halál – a sikkes és élénk Scheele-zöld (vesd össze: méregzöld) nemcsak a szemet gyönyörködtette, hanem – mint minden valódi műalkotás – igen intenzív fizikai reakciókat váltott ki azokból, akik huzamosabb ideig érintkeztek vele, tudniillik ezt a festékanyagot arzénsav hozzáadásával készítette Carl Wilhelm Scheele, a neves német származású svéd kémikus 1775-ben. Mentségére szóljon, hogy nem ő volt az egyetlen, aki ilyesmivel kísérletezett; a 18–19. században kifejezetten népszerűek voltak az arzénalapú zöldek, amelyeket többek közt ruhák, gyermekjátékok vagy akár ételek színezésére is használtak, amíg be nem tiltották őket. Elképzelhető (habár nem bizonyított), hogy Napóleon is Scheele-zöldben pompázó tapétával bevont falak közt töltötte utolsó éveit Szent Ilona szigetén, és végül ez is okozta a halálát. Érdekesség, hogy bár a császár kedvenc színe valóban a zöld volt, végül egy elegáns sötétkék árnyalatot neveztek el róla.
Pompadour-rózsaszín (vagy pink)
A korábban semmiféle különösebb jelentéssel nem bíró rózsaszín a 18. században lett a hedonista luxus és az udvari elegancia alapszíne mindkét nem körében. Ebben elévülhetetlen érdemei voltak XV. Lajos legbizalmasabb barátnőjének és tanácsadójának, Madame de Pompadournak, aki nemcsak az európai politika, hanem a divat ütőerén is rajta tartotta kecses és hófehér ujjait. A márkíz az anekdota szerint először egy rózsaszínűre mázolt, nyitott tetejű hintóban elsuhanva hívta fel magára az uralkodó figyelmét, és később, már befolyásos királyi szeretőként is előszeretettel hordta ezt a színt különféle nyilvános megjelenései alkalmával, így magától értetődő, hogy a sèvres-i porcelánmanufaktúrától is rendszerint halvány rózsás pirosra festett étkészleteket és egyéb dísztárgyakat rendelt, amivel aztán örökre beírta magát az egyetemes színkultúra történetébe.
„Vagy Alice-t próbálom kordában tartani, vagy egy országot vezetek, a kettő együtt nem megy” – panaszkodott egyszer Theodore Roosevelt, az Egyesült Államok 26. elnöke, Mikszáth Kálmán legismertebb tengerentúli rajongója, és még az is lehet, hogy csak egy kicsit túlzott. Ugyanis Roosevelt, bár sikerrel szilárdította meg az USA friss szuperhatalmi státuszát, legidősebb lányával szemlátomást már nehezebben tudott zöld ágra vergődni. Alice nyilvánosan dohányzott, éjszakába nyúlóan szórakozott, nadrágot hordott, lóversenyekre fogadott, autójával különféle gyanús, ám minden bizonnyal jóképű fiatalembereket fuvarozott, valamint egy Emily Spinach (Spenót Emília!) nevű kis zöld kígyót tartott háziállatként. De nemcsak kisebb-nagyobb balhéival tartotta folyamatosan izgalomban az amerikai közvéleményt: Alice Rooseveltet 1902-ben, 17 éves korában vezették be a társaságba, a bál alkalmával viselt, vakítóan azúrkék, már-már sarkvidéki asszociációkat keltő estélyi ruhájával pedig szinte azonnal divatot teremtett, és nem sokkal később még egy népszerű slágert is megihletett.
Alice Roosevelt, sajnos nem kékben, hanem aranyban (Forrás: Wikipedia)
Igen, ez a szín a máig közkedvelt lakásdísznek számító, lilás rózsaszínben pompázó, szubtrópusi eredetű növényről kapta a nevét, azt viszont Leonhart Fuchs (ha már a neveknél tartunk: kb. Oroszlánerejű Róka), a híres 16. századi német botanikus után keresztelték el fuksziának; bár ez már egy bő évszázaddal a jeles növénytudós és humanista halála után történt. Egyébként a sok tekintetben hasonló magenta is fukszia néven futott egy időben, de aztán a szárd–francia–osztrák háború egyik fontos ütközete (amelyben a magyar Gyulai Ferenc vezette osztrák sereg csúnya vereséget szenvedett a franciáktól) tiszteletére átnevezték.
William Hooker (1779–1832) angol botanikai illusztrátor, a pomológia Michelangelója, a Királyi Kertészeti Társaság vezető művésze karrierje során egy egész édenkertre való gusztusos gyümölcsöt festett, a levelek kellően szakszerű ábrázolásához pedig saját sötétzöld színt kevert ki magának poroszkékből és gumiguttiból. Ilyen egy boldog ember.
1856-ban az akkor még csupán 18 éves londoni vegyészhallgató, William Henry Perkin saját, meglehetősen primitíven felszerelt laboratóriumában kísérletezgetett, professzora instrukcióit követve, noha nyilván lett volna jobb dolga is, hisz pont húsvéti szünet volt. Eredetileg kinint akart volna előállítani egy újfajta módszerrel, és bár ez a művelet végül nem egészen úgy sikerült, ahogy tervezte, a lombikban visszamaradt, fantasztikus ibolyaszínben tündöklő kristályok láttán ezt valószínűleg kevéssé bánta. A vegyület, amelyet felfedezett, az anilinbíbor nevet kapta (és csak valamivel később lett belőle Perkin-ibolya); ez volt az első szintetikus festékanyag, amelyet aztán a kitűnő üzleti érzékkel megáldott ifjú kémikus még abban az évben szabadalmaztatott, majd megkezdte a tömeggyártását. Az épp az ipari forradalom sűrűjében járó Anglia ideális környezetet biztosított Perkin vállalkozásához, és pár éven belül valóságos anilinbíbor-mámorban úszott az egész ország: a Punch magazin már egészen konkrétan „mályvajárványról” cikkezett, és állítólag 1962-ben még maga Viktória királynő is Perkin-féle ibolyába öltözve tekintett meg egy kiállítást, noha akkoriban már többnyire gyászfeketében járt (ha járt egyáltalán bárhova). A feltaláló meg annyi pénzt keresett, mint mályvával korábban még senki.
A klasszikus Perkin-ibolya (Forrás: https://blog.sciencemuseum.org.uk)
Kiemelt kép: Alice Roosevelt portréja az 1900-as évek elejéről (Forrás: Wikipedia)
