A szeptemberi beszoktatás nálunk teljesen zökkenőmentesen zajlott, egyetlen könnycseppet sem hullajtott a kisfiam, ezért is hittem el az óvónőnek márciusban – amikor a bajok kezdődtek –, hogy aki nem sír szeptemberben, az később esik át ezen. Pedig már évkezdéskor voltak jelek, amikre jobban oda kellett volna figyelnem, csak aztán meggyőztem magam, hogy minden rendben lesz.
Tomi nem járt bölcsibe, így ez volt az első igazi elszakadásunk, nem akartam már az első két hét után finnyáskodni, hogy aztán megkapjam, hogy nekem semmi sem jó – egyszerűen azért, mert az óvónők nem voltak igazán szimpatikusak. Én tényleg nagyon akartam szeretni őket, de nem alakult ki az az összhang, amit előre elképzeltem.
Több szimpla hisztinél
Úgy voltam vele, hogy ha a kisfiammal kedvesek, nem lehet baj. Sokszor még dorgáltam is magamat, amiért rossz érzésekkel gondoltam az óvónőkre, és nem tudtam bennük száz százalékban megbízni – nem akartam olyan anyukává válni, aki a kákán is csomót keres, és az első nem tetsző dolog után továbbáll. Emiatt volt az is, hogy miután egyre több hajmeresztő dolog derült ki arról, mi folyik a csoportszobában, miután becsukódik az ajtó, először ott próbáltam meg rendezni a helyzetet és megoldást találni, ez azonban csak olaj volt a tűzre.
Március közepén, egy hétfő estén Tomi sírni kezdett, hogy ne vigyem másnap oviba, mert neki ott rossz, fél, és „bántják a nagyok”. Soha nem vettem félvállról, amit mondott, most sem gondoltam azt, hogy valótlanságot állít, egészen biztos voltam azonban abban, hogy a „nagyok” alatt az iskolába készülő gyerekeket érti, nem pedig a felnőtteket.
Próbáltam kiszedni belőle, hogy mi a baj, de csak a fentieket ismételgette, nem szolgált konkrétumokkal. Másnap reggel, mikor megérkeztünk az oviba, megosztottam az óvónővel, hogy mit mesélt, ő azonban lerendezte annyival, hogy képtelenség, amit állít, mert tegnap a nagycsoportosok kirándulni voltak, és itt különben sem fordul elő ilyesmi.
A helyzet innentől kezdve egyre csak romlott, néhány nap leforgása alatt eljutottunk oda, hogy a sírás már az esti fürdésnél elkezdődött, és Tomi úgy aludt el, hogy kérlelt, maradjak ott vele az oviban, mert fél, és azt szeretné, hogy felvegyem, amikor a „nagyok bántják”. A reggelek is hasonlóképp teltek, zokogott, és hallani sem akart a reggeliről, pedig korábban mindig evett valamit indulás előtt. A cipő- és kabátfelvétel kész rémálommá vált, közelharcot kellett vívnom, hogy el tudjunk indulni. Az utat sírva tette meg, folyton felvetette magát, és úgy szorította a nyakamat, hogy az már szinte fájt.
Sejtettem, hogy ez nem normális, és jóval több szimpla hisztinél, az óvónők azonban nevetve mondták, hogy aki nem sír szeptemberben, azt később éri utol a krízis, és ahogy jött, úgy el is múlik majd ez a könnyel áztatott időszak. Nem volt könnyű, de meggyőztem magam, hogy biztos úgy van, ahogy mondják, ők nálam ebben sokkal járatosabbak.
Aki rossz, a kertben alszik!
A helyzet azonban egy árnyalatnyit sem javult, sőt egyre rosszabb lett, a győzködés, hogy ne vigyem óvodába, és ne hagyjam ott egyedül, már délután elkezdődött. A reggelektől egyre jobban ódzkodtam én is, megszakadt a szívem, hogy sírva kellett otthagynom, az óvónők szerint azonban erre a „hisztire” az volt a legjobb gyógymód, hogy lefejtették rólam a zokogó gyereket, betették a csoportszobába, és köszönés nélkül bevágták az ajtót az orrom előtt.
Két napig bírtam ezt a bánásmódot, aztán következő reggel leültem egy kispadra, és füleltem, hogy mikor hagyja abba a sírást.
Bár a gyerekek nem látták, hogy ott vagyok, az óvónő odajött hozzám, és a maga negédes stílusában, fülig érő mosollyal elzavart, búcsúzóul pedig odavetette, hogy a viselkedésemmel csak megnehezítem Tomi helyzetét, és ő nem is érti, miért csinálok ekkora ügyet abból, hogy a fiam sír reggelente – ezen minden gyerek átesik, és senki sem halt még bele. Egy árva szó sem jött ki a torkomon a meghökkenéstől, így még azt is hozzátette, hogy nem érti, miért gondolom azt, hogy ő hazudik, amikor azt mondja, hogy a kisfiam remekül érzi magát napközben az óvodában.
Lefejtették rólam a zokogó gyereket, betették a csoportszobába, és köszönés nélkül bevágták az ajtót az orrom előtt (Képünk illusztráció. Fotó: iStock)
Nagyon nem fért ez a fejembe. Nem vádoltam hazugsággal, hiszen szóhoz sem jutottam, tényleg nem értettem, hogy jött egyáltalán elő ez a téma. Eldöntöttem, hogy ha hazajött az oviból, ma kiszedem Tomiból, hogy mi folyik itt, mert ezt a helyzetet már valóban elviselhetetlennek éreztem. Amikor elkezdődött a mindennapos esti sírás és kérlelés, megkérdeztem, hogy mit csinálnak az óvó nénik a gyerekekkel, és azt kértem, játsszuk azt, hogy én is ott vagyok ovis, ahova ő jár. Nem kellett sokáig alakítanom az óvodás szerepét, odahajolt az arcomhoz, megcsípte az államat, majd azt mondta:
Ha megint rossz leszel, anyukád nem jön érted, és a kertben fogsz aludni!
Olyan ördögi hangsúllyal hagyta el a száját ez a mondat, hogy kis híján elsírtam magam. Elmesélte, hogy nemcsak neki mondják ezt, hanem a többi „rossz gyereknek” is, akik vele együtt sírnak. Ezek után nem kellett hosszan gondolkodnom, hogy összeálljon a kép, miért nem akarja, hogy reggelente magára hagyjam az oviban.
A fele sem tréfa
Elmondtam a férjemnek is, mi derült ki, és amolyan kényszermegoldásként arra jutottunk, hogy amikor ez a „csipkedős óvónő” fogadja a gyerekeket reggelente – hogy aztán a fél délelőttöt egyedül töltse velük –, nem visszük Tomit, a másik óvónőről ugyanis váltig állította, hogy aranyos vele. Másnap kértem időpontot fogadóórára is, mert tisztázni akartam a helyzetet, remélve, hogy el tudjuk simítani a dolgokat – sokak szerint ugyanis a kisfiam félre is érthetett valamit, hiába, hogy az elbeszélése nagyon is valóságosnak tűnt (és sok mindent meg is magyarázott). A következő héten erre sort is kerítettünk. Tényleg reményekkel telve vártam a találkozót, valahol azonban arra is felkészültem, hogy nem jutunk egyről a kettőre.
Na de ami ott történt, minden várakozásomat felülmúlta. Mivel tartottam tőle, hogy Tomi issza meg a levét, csak óvatosan tártam eléjük, hogy a kisfiam mit mesélt – nem neveztem nevén az óvónőt, nem vádaskodtam, és a csipkedős részt inkább nem is említettem.
Ők az első mondatom után leállítottak, és letagadták, hogy bármi hasonlót mondtak volna – szerintük csakis egy nagyobb gyerektől hallhatott ilyet Tomi, mert hogy ők ilyet soha nem tennének, abban biztos lehetek. Hát, ami azt illeti, nem voltam az!
Ezután előadták, hogy az én hibám, hogy a kisfiam nem akar oviba járni, mert folyton felveszem, amikor erre kér, túlságosan sokat vigasztalgatom, amikor sír, és szerintük – mivel túlzottan rá vagyok tapadva a gyerekre – a szívem mélyén nem akarom, hogy ovis legyen. Teljesen nyilvánvaló, hogy emiatt feszült reggelente.
Arra, hogy ha ez így lenne, akkor valószínűleg szeptembertől kezdve nem akarnám, hogy ne járjon oviba, nem pedig március közepétől, nagy nevetéssel válaszoltak, hogy na tessék, én biztos napra pontosan tudom, hogy mikor kezdett el sírva tiltakozni a gyerek az ovi ellen.
Szerintük nagy hiba az is, hogy beszélgetünk Tomival az érzéseiről, és hogy meghallgatjuk akkor is, amikor este századszor mondja el, hogy nem akar oviba menni, mert fél. Azt javasolták, hogy ha előhozakodik ezzel, egyszerűen hagyjuk figyelmen kívül, így majd előbb-utóbb abbahagyja a panaszkodást. Részemről itt eldőlt, hogy végeztünk ezzel az ovival.
Az igazság pillanata
Pár nappal később összetalálkoztam egy anyukával, aki nyelvi nehézségek miatt ott maradt az ikreivel másfél-két órát az oviban. Semmit nem tudott arról, amin keresztülmentünk, amikor megkérdeztem, hogy érzik magukat a gyerekei az oviban, azt válaszolta, hogy nagyon rosszul, ezért hamarosan máshova fognak járni, itt ugyanis sok „érdekes dolgot” látott-halott. Időközben leküzdötte a nyelvi akadályokat, így nekem is el tudta mesélni, mit is ért pontosan érdekes dolgok alatt.
Kiderült, hogy Tomi minden szava igaz volt, sőt akadtak más történetek is. Az én kisfiam mellett két másik gyereket riogattak rendszeresen kertben alvással, csipkedéssel és hajhúzással nyomatékosítva.
Egyfelől örültem, hogy kiderült, hogy nem én vagyok paranoiás, másfelől gyötrődni kezdtem, hogy mit csináljak a másik két kisgyerek anyukájával – a köszönésen kívül nemigen beszélgettünk, és fogalmam sem volt, hogy venné ki magát, ha előállnék az óvodai zaklatás történetével. Aztán pár órás vívódás után arra jutottam, hogy fordított helyzetben én is tudni akarnám, hogy mi történik a gyerekemmel, ezért felvettem velük a kapcsolatot.
Másnap nálunk találkoztunk a külföldi anyukával együtt, aki mindent elmesélt nekik is, plusz Tomi is megmutatta nekik, őt hogy csipkedte az óvó néni. Kiderült, hogy az egyik gyerek néhány hete ismét bepisil éjszakánként, a másik pedig azt feleli, mikor az anyukája az ovis napjáról érdeklődik, hogy „Anya, otthon nem kell elmesélni, ami az oviban történik!” Vagyis egy ideje ők is észrevették, hogy valami nincs rendben.
Nem egyszerre, de egymáshoz igen közeli időpontokban leültünk az óvodavezetővel, és ahogy azt egy ügyvéd tanácsolta, higgadtan, de határozottan kértük a gyerekek áthelyezését – összesen ötét, hiszen a külföldi anyuka sem hagyta itt tovább az ikreit.
A vezető igazán együttműködőnek bizonyult, mindannyiunknak talált helyet máshol (három különböző oviban „szórták szét” a gyerekeket), és biztosított róla, hogy az eset nem marad következmények nélkül.
Az új helyen, ahova mi kerültünk, az óvónők fantasztikusak: türelmesek, szeretik a gyerekeket, és a szülőkkel is fontosnak tartják a folyamatos kommunikációt. Tomi sem este, sem reggel nem sír, jókedvűen ébred, és újra reggelizik indulás előtt. Minden gondunk azért nem szállt el varázsütésre – kicsit még félve búcsúzik el az elválásnál, és azt mondja, tart tőle, hogy a „csipkedős óvó néni” egyszer csak felbukkan itt is. Olyan ez, mintha leestünk volna a bicikliről: felálltunk, sőt a bringára is visszaültünk, de még be kell gyógyulniuk a horzsolásoknak.
