A minap arról beszélgettünk a baráti társaságban egy eleven kisgyerek láttán, akit folyamatosan foglalkoztatni kellett, hogy „bezzeg a mi időnkben, amikor mindenkinek kulcs lógott a nyakában, és csak reggel meg este láttuk a szüleinket, nekünk kellett kitalálni, hogy mivel üssük el a gyerekkor szabadságát”.
A mostanában ritkán használt kifejezés a kulcsos gyerek, amelyet 1956-ban a müncheni pedagógus és pszichológus, Otto Speck alkotott (németül: Schlüsselkind), de már 1944 óta létezett az Egyesült Államokban a Latchkey Child kifejezés alatt. A 80-as években nevelt, főleg városi, lakótelepi gyerekek nyakában rendszerint ott lógott a lakáskulcs. Azokat a gyerekeket nevezték kulcsos gyerekeknek, akikre iskola után, nyári szünetben nem vigyáztak a nagyszülők, szülők, hanem kaptak saját kulcsot a lakáshoz, így szabadon mozoghattak a környéken. Nem volt szokatlan, hogy anya-apa több műszakban, akár több munkahelyen dolgozott, túlórázott. Ekkor még nem volt több autó, mint lakos az utcában, és jóval figyelmesebbek voltak az emberek egymással, így a szüleink teljes nyugalommal akasztották a nyakunkba a kulcsot, hogy amíg ők dolgoznak, mi se legyünk bezárva a lakásba.
Emlékszem, a kulcs mellett mindig ott lógott a nyakamban az összecsavarható, vízálló pénztárca, benne a réz kétforintosok fagyira.
Szabadság és önállóság
A nyári szünet maga volt a szabadság, addig 8-10 órákat az iskolában, napköziben voltunk, majd leckeírás, vacsora, fürdés, alvás, mindezt felnőttek felügyelete alatt. Ehhez képest a vakáció első napja már egyedül telt, reggel a szülők elmentek dolgozni, sokszor még az ébredésünk sem érte otthon őket. A reggelit magunknak kellett megoldani, a szerencsésebbeknek össze volt készítve a hűtőben egy kis dobozban, de volt, aki ekkor bolondult bele az experimentális gasztronómia rejtelmeibe vajas-mustáros kiflivel.
A délelőtt általában hosszabb volt kulccsal a nyakban, ki kellett találni, hogy menjünk-e át a szomszédhoz, esetleg a nagyihoz, aki pár utcával feljebb lakik, és ebédre úgyis oda kell érnünk, vagy építsünk bunkert, fedezzük fel apa szerszámos ládáját, esetleg játsszunk anya szabásmintáival? Elfoglaltuk magunkat, nem kellett anya-apa, hogy szórakoztasson, programokat találjon ki nekünk. Különben azok a programok közel sem voltak izgalmasak, amiket nagy ritkán kitaláltak. Minden más esetben összeverődtünk a mai felfogás szerint életveszélyes játszótéren, ahol felmásztunk a háromméteres acélrakéta tetejére, és már gyerekként megfejtettük a világot, terveket szőttünk az ellenséges telepi gyerekek megszívatására, és mindenféle rosszaságban sántikáltunk. Egyedül, hosszú-hosszú órákon keresztül, amíg anya vagy apa nem érkezett haza, és nem zúdítottuk rájuk azt a rengeteg élményt, amit nélkülük szereztünk.
Fotó: Pxhere
Egy olvasónk a közös ebédekre emlékszik vissza szívesen kulcsosgyerek-élményeiből:
Nálunk a lakótelepen a szüleink egész nyárra megszervezték az ebédet a környék gyerekeinek. Azok a szülők, akik benne voltak a közös étkezésekben, kiosztották maguk között, hogy mikor ki főz a telepi gyerekeknek. Hetente háromszor, hétfőn, szerdán és pénteken összejöttünk egymás konyhájában, és 8-10 gyerek ette egyszerre a krumplis tésztát.
Önellátás, önállóság
Ma már talán elképzelni sem tudja sok szülő, hogy 10-12 éves gyermekét otthon hagyja egyedül, rábízva az önálló táplálkozást, netán még az étel elkészítését is, holott a kísérletezés, a házimunkával való önálló ismerkedés mindennél többet ér a tanulásban.
Én ezek alatt a nyári vakációk alatt tanultam meg főzni a nagymamám receptkönyvéből, amit a mai napig ereklyeként őrzök.
Már jó 10 éve annak, hogy nagy port kavart Joseph Epstein amerikai tudós kirohanása, amelyben korunk szülőit vonja felelősségre, amiért önző, akaratos és minden tekintetben uralkodni akaró gyerekeket nevelnek. Kindergarchynak, szabad fordításban gyerekzsarnokságnak nevezte a jelenséget.
Míg a gyerekek a korábbi időszakokban jellemzően a háttérbe szorultak, mostanra egyre nagyobb figyelmet fordítunk rájuk, a nevelésükre, a teljesítményükre, mint a szülőkkel és nagyszülőkkel vagy akár a világgal való természetes kapcsolatukra. Sokkal többet költünk a gyerekeinkre, és még többet aggódunk értük, mint korábban. Folyamatosan programokat, elfoglaltságot szervezünk nekik, kiszolgáljuk az igényeiket, és elmegyünk a falig is, hogy kiegyensúlyozottak legyenek. Epstein szerint ezzel pont az ellenkezőjét érjük el.
Túltörődés, liberális gyereknevelés, helikopterszülők – ezek a fogalmak egyáltalán nem léteztek, hanem helyette működött a kollektív gyereknevelés a boltban, az utcán és a buszon is, amivel szintén szülői felügyelet nélkül utaztunk iskolába, a nagyihoz vagy épp a legjobb barátnőnkhöz.
Mikortól akaszthatunk kulcsot a gyerek nyakába?
Szakértők szerint gyereke válogatja. Kanadában törvény tiltja, hogy egyedül hagyjanak egy 12 évesnél kisebb gyereket. Bár Magyarországon nincs ilyen törvény, a szülőkkel szemben eljárás indulhat, ha a gyerek az egészségét vagy életét közvetlenül veszélyeztető helyzetbe kerül addig, amíg a szülők magára hagyták. Ha már a gyerekünk nem fél az egyedülléttől, betart olyan szabályokat, amikben megállapodtunk vele, és ki tudja magát szolgálni, ha szomjas vagy éhes, nyugodtan egyedül lehet hagyni. Van, aki már 6 évesen nagyon önálló, de van, aki még 11-13 évesen is megijed, ha nem talál otthon senkit.
