Figyelemzavar…
Azt lehet mondani, hogy ezeknek a gyerekeknek a “figyelem-képessége” nem kisebb, hanem nagyobb, mint a problémátlan gyerekeké, csakhogy ezt a figyelmüket mintegy környezetükbe kiárasztva tartják – “kisgyerekes” módon, önkéntelenül mindenre egyszerre figyelnek azzal a fajta figyelemmel, amellyel a kisgyerek például beszélni is tanul. Az osztályteremben ülve egyszerre figyelnek egy leeső ceruzára, egy lapozásra, egy megreccsenő ablakkeretre, egy sóhajtásra is. A környezet legkisebb rezdülése kiváltja és “magához rántja” figyelmüket (ami számukra persze, rendkívül kimerítő is). Ez a figyelem nem “tud” szándékosan egy pontra (a feladatra, a tanár magyarázatára, stb.) koncentrálni – de sokkal több dolgot észlel, fog fel a környező világból. Felfogja például a többi ember érzelmi rezdüléseit, sőt – egyes kutatók szerint – képzetáramlását is (ezért különösen, néha önmagukat is megzavaróan “érzékenyek” ezek a gyerekek; olyan képességekkel rendelkeznek, amelyeket a többi gyerek elveszít a fejlődés során). Mint a szakemberek mondják: participálnak, részt vesznek környezetük – az őt környező emberek, felnőttek és gyerekek – belső életében (ami nagy teher, de egyben “művészi” képesség is).
Georg Kühlewind felhívta a figyelmemet olyan német és amerikai szerzőkre – például: Cornelia Jantzen az olvasászavar (diszlexia, legasthenia) rejtélyével foglalkozó könyvére, melynek alcíme: Tehetség vagy hátrány?, illetve Ronald Davis munkásságára, aki egykor maga is diszlexiás volt –, akik egész listáját közlik a nagy, produktív embereknek, akik ebben a “rendellenesség”-ben szenvedtek. Diszlexiás volt a nagy feltaláló, Thomas Edison, Albert Einstein (“a XX. század embere”), Alfred Hitchcock, Agatha Christie, John F. Kennedy, Winston Churchill (politikusi és hadvezéri érdemein felül: irodalmi Nobel-díj!), Paganini, Leonardo da Vinci, Walt Disney, Nelson Rockefeller, Charles Darwin, Ernest Hemmingway (!), François Mitterand, John Lennon, Tom Cruise… – és a sort még a végtelenségig lehetne folytatni.
A külföldi szakemberek egy része arra a kérdésre, hogy mikor kell egy gyereknek megtanulnia olvasni, újabban azt válaszolja, hogy “valamikor három és tizenhárom éves kora között, nagy egyéni eltéréssel”.
Ami e felfogások szerint közös e különböző gyermekkori – a mai iskolai civilizáció által nehezen tűrt, a gyerekek számára sok kínlódással járó – “rendellenességek”-ben, az az, hogy a “hiány”, a “zavar” másik oldalán ugyanarról a tőről fakadó tehetség is jelen van… Színe és fonákja – persze: nem arról van szó, hogy minden “rendellenes” gyerek zseni, hanem arról, hogy az ilyen zavarokkal küzdő gyerekek figyelme, értelmi képességei ugyanoly módon működnek, mint nagyhírű, zseniális emberek értelmi funkciói, és ez a tudat joggal erősítheti önértékelésüket.
Melyek e működés főbb jegyei?
Ronald Davis – több más szerzővel egyetértésben – nyolc különösen jellemzőt gyűjtött össze.
Ezek a következők:
1. Környezetüket rendkívül tudatosan érzékelik (ezért nagyobb csoportban hamar kifáradnak).
2. Tudásvágyuk átlagon felüli (de figyelmük “szórt”, iskolás elvárások szerint nem “irányítható”, belső törvényeket követ).
3. Túlnyomó részben képekben gondolkoznak, nem szavakban.
4. Központi idegrendszerük az érzéki észleleteket képes átalakítani és “előállítani” (tervezés, feltalálás).
5. Mindezzel összefüggően: élénk a fantáziájuk.
6. Amit elgondolnak, azt realitásként élik át.
7. Érzékelésük és gondolkodásuk sokoldalú, éles szemmel vesznek észre apróságokat is.
8. Intuíciójuk erős.
Ha szülők és a tanárok nem becsülik le, nyomják el, zavarják meg másfajta követelményeikkel ezeket a képességeiket, akkor igen gyakran átlag feletti intelligencia mutatkozik meg, és rendkívüli alkotóképesség (kreativitás).
A szellemi eredetű, független (autonóm; belső törvényeket követő) individualitás – az igazi, nem egoista, önző én – e “csillaggyerekek” vezérlő csillaga; nehezebb “földi” beilleszkedésük hátterében megőrzött képességek keresendők és lelhetők fel. Karácsony Sándor szavával: nekünk kell – kellene – hozzájuk “viszonyulnunk”, felismert képességeik alapján, hogy ezeket ki tudják bontakoztatni, mert akkor a hátrányok helyébe az előnyök lépnek e gyerekek és környezetük hasznára és örömére.
