Veszedelmes játszmák – II. rész

Adj húsz koronát… nyerni fogok!

Régen is, ma is sok híres embert tartott fogva a játék szenvedélye. Kellér Andor hangulatos írásában így emlékezik néhányukra: „A századeleji Otthon kártyaszobájában, a bakkasztal körül ott szorongott a papos, fekete nyakkendős Osvát Ernő, a sápadt, örökké borzas Kosztolányi Dezső, aki utolsó fillérjeit is elvesztve, így kért kölcsön a játék folytatására: “Adj húsz koronát, becsületszavamra, nyerni fogok!” Ott volt az örökké pénztelen Somlyó, aki egy kereskedőtől kapott töltőtollat reklámvers fejében. Ezeket a sorokat írta rá: “Illik az egy költőtől, hogy legyen nála töltőtöll”. Nem hiányzott a hidegvérű Nagy Lajos, aki a krupié kedvence volt, s ezért mindig több zsetont kapott, mint amennyi járt neki. “Lajost öntözik!” – mondták ilyenkor az irigyen figyelő kibicek.”

Dr. Csorba Csilla: Van kivezető út

Első kérdés: Örökletes vagy “tanulható” a játékszenvedély?

A válaszokat minden esetben dr. Csorba Csilla pszichiáter, a Nyírő Gyula kórház addiktológusa (függőségekkel foglalkozó orvos) adja.

– Nem bizonyított, hogy egy családban halmozódna, vagyis öröklődne a játékbetegség. Inkább azt mondanám, hogy hajlama lehet valakinek, de ez nem azt jelenti, hogy ki is bomlik.

–Játékbetegségként tartják számon?

– Szó szerint: impulzus kontroll zavar, azon belül kóros játékszenvedély. Jelenleg a viselkedészavarok nagy családjába pakolták, bár nekem az a véleményem, hogy a játékbetegség inkább addikció, tehát függőség. Olyan mint az alkohol, vagy a drog. Tüneteiből, lefolyásából erre lehet következtetni.

– Lehet, hogy ha egy ilyen ember nem találkozik a játék lehetőségével, ki sem derül a függősége?

– Elképzelhető. De az igazán jó az lenne, ha az emberek tudnák, hogy mi ez a betegség. Akkor jobban átgondolnák, mit szabad nekik és mit nem. Igaz, a játékbetegek elmesélik, hogy már az első játéknál nagyon szenvedélyesek voltak. Úgy mondják, “másképp játszottam már a legelsőnél is”. Azt hiszem, ha az ilyen hajlamú ember tud róla, mi leselkedik rá, amikor játszik, hogy könnyen elveszíti a kontrollt, és onnan lefelé visz az út, kisebb az esély, hogy visszamegy próbálgatni. Mint ahogy tudjuk, hogy kettőhúsz van a konnektorban, és nem nézzük meg, hogy tényleg van-e, s agyonvág-e vagy nem.

A gép gyorsabb…

– Anyu hol van? – nézett be ismerősöm a szomszédjukba.
– Játszik – mondta a nagyobbik gyerek, a negyedikes.
– Kivel?
– A géppel.
– Miféle géppel? – értetlenkedett az ismerősöm.
– Hát a számítógéppel – kotyog a kisebbik gyerek, az elsős.
– Éjjel is játszik, ha mi már lefeküdtünk – szól közbe a negyedikes.

Így tudtam meg, meséli ismerősöm, hogy harminchat éves szomszédasszonyom számítógépes játékok rabja. Képes egész éjszakákat, s ha módja van, a nappalokat is végigjátszani. Reggel karikás szemmel engedi iskolába a gyerekeket, s lelkifurdalással telve várja haza őket.

– Jobban élvezem, mint bármi mást a világon – vallotta be. – Azelőtt néha kártyáztunk, de a gép gyorsabb, a monitoron egyre jönnek az újabb és újabb változatok nekem pedig válaszolnom kell… A képernyő nem beszél vissza, mégis csupa kihívás.







Második kérdés: Ha a számítógép előtt ül valaki és órákig kártyázik, az mi? Betegség? Mánia? Szenvedély?

– Jó kérdés – mondja dr. Csorba Csilla. – Nem biztos, hogy “tudományos”, amit válaszolok. Van egy elképzelésem, hogy a játékbetegségeknél nem is igazán a pénz a veszteség, vagy az egészség. Persze az is. Hiszen borzasztó, hogy roncsok lesznek emberek, hogy széthull egy család… Ha csak emberségből nézzük, akkor a legnagyobb veszteség az idő. Az olyan idő, amit a gyerekével töltött volna, a munkájával, szerelemmel, saját maga építésével, bármivel. Ha valaki végigpasziánszoz egy éjszakát, akkor a szervezetét lopta meg, a saját pihenőidejét töltötte azzal, hogy kihegyezett idegvégződésekkel állandó startállásban játszik egy géppel. Szokták mondani, hogy fejleszti a logikai készséget, meg jobb lesz a reakcióidőd… Nem tudom, hogy ez nyereség-e az említett veszteséggel szemben.

Forró percekért jéghideg éveket

Palásthy Marcellről, korának különös játékosáról, akitől Ady Endre, Molnár Ferenc, Karinthy Frigyes várt nagy írásokat, szintén Kellér Andornál olvastam.

Elképesztő történetek keringtek róla. Pénzhiányban érte püspök nagybátyja öröksége, négy hét alatt elúszott kártyán és lovakon. Tíz koronája maradt. Megebédelt, kiment a pályára, a megmaradt hat koronát föltette a legesélytelenebb lóra. Százszoros pénzt kapott. Ezt is föltette. Nyert. Négy futamban, irja Kellér Andor visszanyerte az örökséget. Amit aztán Monte-Carlóban két nap alatt elveszített.

A beteges, öregedő Palásthy egy alkalommal csendesen üldögélt a megyeri pályán. Ott mondta az irónnak: “Nem tudok írni. A tehetségemet is itt felejtettem a lóversenyen .Én a játék mámorától olyan fertőzött lettem, hogy nemcsak a tehetségemet herdáltam el, hanem az életszeretetemet is. Még a nőket sem vettem észre. Sőt, a kis örömökről és az ételről, az italról is lemondtam…. Mert csak a perc a fontos. A finis pillanata a célpont előtt! Ezekben a pillanatokban a fogadó az élet minden nagy élményét, reményt és csüggedést, sikert és letörést sűrítve kapja meg. Ezekért a forró percekért odaajándékoztam jéghideg éveimet…” Aznap, itt a pályán megint veszít. Szélütötten kering az asztalok között, ahol egy másik nagy játékos, Heltai Jenő pipázik. Palásthy köhögéstől szenvedve leül mellé. Alig jut lélegzethez. “Meg fogok halni – suttogta. Heltai kiverte a pipáját. – Tévedsz, kedves Marcell. A játékos soha nem hal meg, mert délután dolga van a versenypályán…”

Múlt század eleji feszült pillanatok a lóversenypályán

Harmadik kérdés: Ki számít játékbetegnek?

– Aki elveszíti a kontrollt, aki nem tud kiszállni, s hiába akarja, nem tudja abbahagyni a játékot, az beteg. Vannak emberek, akik kaszinóznak, nyerőgépeznek, kártyáznak, lóversenyeznek de abba tudják hagyni, amikor csak akarják, megmarad a kontrolljuk. Mint az alkoholnál, ahol vannak szociális ivók, ők nem betegek, mert nem absztinensek ugyan, de tudják tartani a kereteket. A játékbetegek nem tudják abbahagyni a játékot, hiába tervezik el. Ha nyernek, akkor sem tudnak kiszállni. Van akinek otthon van nyerőgépe, s otthon játszik, hogy ne veszítsen. De ott nincs tét. A nyerőgépeknél, a kaszinóban élesben megy minden, és a játékosnak ez a fontos.

Fantáziabirodalmak a szobában

Szerepjátékokról tudtam, de meglepett, amit a hetvenes évektől elterjedt fantáziajátékokról hallottam. Egy ilyen játékba bonyolódott kis csoport egy elképzelt világ szereplőiként képes napokat végigjátszani. Elsősorban tizenéveseket kap el a fantáziajátékok világa, de sok felnőtt is szívesen játszik képzelt életet. Az egyetemista Badacsonyi Péter és barátai gimnazista korukban rendszeresen játszottak. Hetenként jártak össze és várták izgatottan, milyen történetet mesél társuk, a kalandmester, amit majd nekik kell „életre kelteni” és benépesíteni.

– Ezek a fantáziajátékok, bár a játékosoknak van választási szabadsága, pontos szabályok szerint zajlanak. Lehetek Ork – ez egy mágia útján létrejött faj, vagy Elf – ezek erdőjáró népek, lehetek harcos, nő, férfi, választhatok. Egy életutat járunk végig, ami sokfelé fordulhat. Van harc, küzdelem, fejlődés. Ha jó a kalandmester, bele tudja élni magát az ember a játékba. Mi amatőrök maradtunk, s bár vártuk a heti találkozókat, ültünk a sötét szobában – vannak, akik gyertyát is gyújtanak, hogy még elvarázsoltabb legyen a környezet –, de nem csavarodtunk bele a fantázia világába. Talán akinek nincs más fontos az életében, azok az emberek képesek éjjel-nappal ebben a képzelt világban élni.

Péterék már rég nem játszanak, legfeljebb a kalandok emlékét őrzik és a kézikönyveket. De hallottam, van a fantáziajátékoknak fekete krónikája. Amerikában történt, hogy egy kamaszgyerek valóban megölte magát, nem tudta elviselni hogy az általa “életre keltett” figura nem élt túl egy képzelt csatát…



Negyedik kérdés: Gyógyítható-e a játékbetegség?

– Messzebbről kezdem. A mai gyerekek nagyon keveset tudnak játszani, egymással játszani. És így nem tanulják meg azt, amit az igazi játékból igen, hogy a játék, a küzdelem nem vérre megy, ha veszitek, nincs világvége. Hogy tudok örülni a másik győzelmének és azt mondom, legközelebb én nyerek, én leszek az ügyesebb… A kudarcot elviselni, ezt nem tudják ma megtanulni a gyerekek.

A fiúk, akik már kinőtték a képzelt világot: Soóki Péter, Millinghoffer András, Badacsonyi Péter és Soóki Tamás

– Mert ha tudnák?
– Akkor kevésbé volnának veszélyeztetettek. Akkor konfliktushelyzetben nem keresnének olyan kapukat, ahol el lehet slisszanni. Nem csapnák be magukat. Sok beteg mondja el, hogy amikor játszik, azt éli meg, hogy ő irányítja a gépet. Ő dönt. Úgy is beszél róla, mint egy személyről. Ez illúzió. Becsapás. Innen startol sok minden.

– Ki lehet jönni a játékszenvedélyből?
– Hiszem és vallom, hogy igen. Nagyon-nagyon nehezen. Egy évig dolgoztam úgy betegekkel, hogy semmi eredmény nem volt. És akkor elmentem egy olyan játékbeteghez, aki akkor már évek óta nem játszott. Hogy segítsen nekem, hogy én hogy tudok segíteni nekik. Nem rajtuk, hanem nekik. Ezt nagyon fontosnak tartom. Megmenteni nem kell és nem lehet őket, de segíteni lehet. Annyit, amennyi az én dolgom, az összes többi az övé. Mutatok egy utat, hogy errefelé kéne menni, ha nem arrafelé megy, akkor, sajnálom. Nem az én dolgom és nem az én felelősségem, hogy mindenáron, akarata ellenére ezen az úton tartsam. Ez nem olyan mint egy torokgyulladás. Hogy bevesszük a gyógyszert és letudtuk. Meggyógyultam, lehet menni fagyizni. Ez nem ilyen. Nincs rá gyógyszeres kezelés. Egy játékbetegnek, aki már évek óta csinálja, erre áll minden idegszála, számára az a normális, hogy játszik. És aki jelentkezik, és segítséget kér, annak itt azon kell dolgoznia a nap huszonnégy órájában, hogy nem játszik többé. Egy abnormális helyzetet kell fönntartania. Mert ha játszik, abba belehalhat.

– Ha meggyógyul akkor sem játszhat?
– Nem lehet meggyógyulni. Tünetmentes lehet a játékbeteg, de gyógyult nem. Nem fog soha többet kicsiben játszani. Hogy csak kicsit kipróbálja, élményként, nosztalgiából, ez nem megy. Lehet, hogy ötször kijön a játékteremből, de hatodszor onnan fogja folytatni, ahol megpróbált kiszállni. Nem felejti el a szervezete. Nem fog tudni úgy játszani, mint azok, akiknek ez nem jelent problémát. Elveszett a kontroll. Ezt nem tudja visszaszerezni. A döntés, hogy most akar-e tünetmentes lenni vagy sem – az az övé. Azt ő dönti el.

Ezért mondtam az időt. Hogy az a legnagyobb veszteség. Nem véletlen, hogy a játéktermekben nincs óra, sötét van nappal is, lámpák égnek. Belép az ember, s nemsokára elveszíti az időérzékét, főleg ha játékban van. Szoktam mondani a betegeknek, hogy ők nemcsak a játékkal töltött időt veszítik el. Mondjuk végzi a dolgát, de nincs ott. Azon agyal, kinek az adósságát, miből fogja tömködni, kitől tud pénzt szerezni, mikor fog nyerőbe állni a gép, és majd bemegy… csak éppen benéz… és tényleg bemegy, és ott a gép, most szálltak ki belőle, már ott ül… És játszik. És vége. Ezért arra próbáljuk a betegeket tanítani, hogy tanulják meg és figyeljenek azokra a jelekre, amelyek jelzik, hogy baj van, nem úgy gondolkodik, ahogyan kéne.

– Melyek ezek a jelek?
– Tizenhat van belőlük. Teljesen hétköznapi dolgok, például, hogy túlságosan indulatos vagyok, vagy türelmetlen, vagy kötekedő. Más ember ezt megengedheti magának, de a betegek nem, nekik ez luxus, mert visszaviheti az alkoholbeteget az italhoz, a játékbeteget a nyerőgéphez…

Megbántódom, túlságosan fáradt vagyok, kimerült, sokat vállalok – ezek a túlzásos viselkedési jegyek figyelmeztetők lehetnek. Ezekről próbálunk beszélni a betegekkel. Hogy ügyeljenek, szóljanak olyankor, mert ha észreveszik, ha beszélnek róla, az már jó.

A másik, hogy önsegítő csoportba küldjük a betegeket. Budapesten van kettő, Mohácson, Szigetváron, másutt is működnek. Ezek ugyanolyan névtelen csoportok, mint a névtelen alkoholistákéi. Sokat tudnak segíteni. Mondom újra, nehéz kijönni ebből a szenvedélyből, de lehet.

Az írásomat annak a fiúnak ajánlom, akiről a legelején szóltam. Aki fél és karikás szemekkel fogja az ajtófélfát. De már nem jó így neki, már keresi az utat… Szeretném üzenni, amit az orvos mondott: van út kifelé…

A Névtelen Játékbetegek 24 órás ügyeleti telefonja (nem géphang): 06/20–484–1912

Budapesten szerdánként a VI. Hegedű u. 7-ben 6–7 óra között van találkozójuk, valamint vasárnaponként a XII. Márvány u. 42-ben szintén 6-7-ig.

Országos Találkozó

Június 7-én lesz egy országos GA (Névtelen játékosok – Gamblers Anonymus) találkozó a Kőbányai Szabadidő Központban reggeltől délutánig.

Játékbetegek, pszichiáterek, orvosok, érintettek, hozzátartozók lesznek ott, nyitott nap, bárkit szeretettel várnak.