Nekem ki az anyukám? Örökbefogadók és örökbefogadottak dilemmái

Pulay Klára

Annyian vagyunk, hogy kissé át kell rendezni a termet, mielőtt Pulay Klára pszichológus elkezdené Láthatatlan örökség című vitaindító előadását. A bemutatkozó körben mindenki egy-egy mondatban elmondja, hogyan került az örökbe fogadó szülők csoportjába. Van köztük olyan, aki csak néhány hónapja lett szülő, másoknak már felnőtt gyermekük van. Akadnak olyan párok is, akiket a többiek csak “várakozóknak” hívnak. Nagy a szórás közöttük is, van, aki csak néhány hónapja várakozik gyermekre, mások már több mint öt éve. Itt találkozom Zoltánnal és Gabriellával is, ők mindketten felnőtt örökbefogadottak, a beszélgetést saját tapasztalataikkal gazdagítják.

– Mit is mondjunk, milyen képet közvetítsünk örökbe fogadó szülőként gyermekünknek a vér szerinti szüleiről? – vág bele előadásába Pulay Klára. – Nemrégiben szociális munkásoknak tartottam képzést, ahol az ismerkedő körben mindenki elmesélhette neve történetét. Volt egy fiatal nő, aki azzal kezdte bemutatkozását, hogy ő örökbe fogadott gyermek, és a nevét az anyukájától kapta. Megkérdeztem, hogy melyik anyukája adta neki a nevét, a vér szerinti vagy az örökbefogadó. Mire nagyon érzékenyen reagált, azt mondta, nekem csak egy anyám van! Aki megszült, az eldobott magától! Az anyám az, aki szeretettel felnevelt. És ahogy mondta, érezhető volt, mennyire erős érzelmek szakadnak fel. Hamarosan az is kiderült, kamaszkora óta tudja, hogy elesett, nehéz sorsú emberekkel szeretne foglalkozni.

Jóval később derült ki, hogy annyit tud szüleiről, hogy szülőanyja állami gondozottként nevelkedett, vér szerinti apja pedig alkoholista volt. Ebből a történetből látható, hogy ez a lány, bár tudatosan tagadja, hogy két anyja van, tudattalanul már régóta együtt érez a vér szerinti szüleihez hasonló sorsú emberekkel, hivatásként a rajtuk való segítést választotta. Örökbefogadottak számára az identitás keresése sokszor egy egész életen át tartó küzdelmes folyamat. Mindazt, amit a vér szerinti és az örökbe fogadó szüleitől kap, egyszerre kell beépítenie az énképébe. Ez korántsem egyszerű folyamat, hiszen a legtöbb esetben ez a két család sok tekintetben különbözik egymástól.

A rossz út

Andrea meséli el, mennyire így van. Neki is és a húgának is örökbe fogadott gyereke van. Az övé már húszéves, de a húgáé még kicsi, általános iskolás. A kislány igazi zenei őstehetség. Csakhogy a szülei nem mondták el neki, hogy roma származású, a bőre színe ezért sötétebb, mint az övék. A gyerek folyton mondogatja, mennyire szégyelli, hogy neki barna a bőre, és mennyire szeretné, ha olyan fehér lenne, mint a szüleié. A problémát az okozza, hogy a gyereket mindenhonnan kiközösítik, még a tanító nénije sem fogadja el, hiába ügyes és szorgalmas.

– Addig a gyerek nem fogja tudni megvédeni magát, és nem fog tudni kialakítani egy egészséges identitást, amíg örökbe fogadó szülei nem beszélnek vele őszintén származásáról – kommentálja a történetet Pulay Klára. – Az identitás kialakulásához tudnunk kell, honnan jöttünk, kik vagyunk, és merre tartunk. Az örökbe fogadott gyermek énképét és személyiségfejlődését befolyásolja, hogy mit tud származásáról, milyen képet alakít ki vér szerinti szüleiről. Önmagunkról kialakított képünket ugyanis a számunkra jelentős másikkal való viszonyunk határozza meg. Ha az anyánk szeretettel néz ránk, akkor azt fogjuk érezni, hogy szeretetre méltóak vagyunk. Ezzel szemben, ha az örökbe fogadó anya olyan képet közvetít a gyermek felé, hogy vér szerinti anyja őt “eldobta”, mert “nem kellett neki”, akkor az a kép alakul ki önmagáról, hogy “én egy olyan gyerek vagyok, aki senkinek sem kellett”.

Nehézséget okozhat az is, ha a vér szerinti anyjáról gondolja azt, hogy elfogadhatatlan, értéktelen, vagy sok negatív tulajdonsággal rendelkezik. Ez komoly szorongást okozhat a gyerek számára. Idővel a gyerek ugyanis megtudja, hogy vannak örökletes “tulajdonságok”, és ha valaki nem segít neki ebben a folyamatban, akkor irreális félelmei keletkezhetnek arról, milyen “rossz dolgokat” örökölhet vér szerinti szüleitől. Az értéktelen, elítélt vér szerinti szülő képe szembeállítva a “nagyszerű” örökbe fogadó szülő képével kamaszkorban különös veszélyt rejt, hiszen az örökbe fogadó szülei ellen természetes módon lázadó kamasz számára ezzel szinte kikövezik az “eltévelyedés” útját. Az egészséges az volna, ha azt érezhetnénk, hogy mindkét családhoz hozzátartoznak. A vér szerinti szülő vitathatatlan érdeme, hogy életet adott a gyermeknek. Ezenfelül minden örökbe fogadott gyerek hordoz olyan pozitív genetikai örökséget, amelyet vér szerinti szüleinek köszönhet, joggal lehet rá büszke, és képes kamatoztatni.

Fa két gyökérrel

Krisztina meséli el ekkor, milyen nehéz helyzetek adódhatnak. Ő egy tízéves kislányt fogadott örökbe ezelőtt két évvel. Anita ötéves kora óta volt állami gondozott, és csak azután került hozzá, hogy mindkét szülője lemondott róla. Remegő hangon beszél arról, hogy a tizenkét éves kislány nemrégiben a Facebookon megkereste a vér szerinti szüleit, az apjával több levelet is váltottak, sőt telefonon is beszéltek. A gyerek nagyon haragudott mindkét genetikai szülőjére, és nem értette, miért adták őt állami gondozásba, miért mondtak le róla. Az apa azóta kimagyarázta magát, olyannyira, hogy Anita már nem is haragszik rá…
– Mit tegyek most, van még valami teendőm? – kérdezi végül, és a szeme megtelik könnyel.

– Az örökbe fogadott gyermek olyan, mint egy fa, amelyiknek két gyökere van – szólal meg ekkor Gabriella, a felnőtt örökbe fogadott lány – egyik sem megtagadható.
– Nincs olyan veszteség és gyász, amelyik ne járna együtt haraggal – teszi hozzá a pszichológus. – Fontos, hogy az örökbe fogadó szülő segítsen abban, hogy a gyerek megélhesse ezeket az érzéseit, elmondhassa, miért haragszik. Ez a kislány öt- és tízéves kora között állami gondozásban volt, emiatt jogosak a negatív érzései. A gyerekek sokszor azt gondolják, a szüleik azért mondtak le róluk, mert rosszak voltak, vagy nem voltak elég szépek és jók. Bűntudat keletkezik bennük. Fontos, hogy megértsék, ők csak elszenvedői, ártatlan áldozatai, és nem okozói voltak annak, hogy róluk lemondtak.

Kezdetben elég, ha olyasmit mondunk, például nyílt örökbefogadásnál, hogy szülőanyád szeretett volna, de nem tudott felnevelni téged, ezért ránk bízott, mert úgy érezte, így tud leginkább gondoskodni rólad, biztosítani neked a jobb jövőt. Később a gyerek életkorának megfelelően további részleteket is elmesélhetünk. Már azt is megértheti, ha például az anyja túl fiatal volt, ha nem volt érett az anyaságra, vagy ha mentális betegségben szenvedett. Az örökbefogadó szülőnek azért lehet különösen nehéz erről beszélni, mert nagyon gyakran az a félelmük, hogy a gyermek “átpártol” majd a vér szerinti szülőhöz, és elhagyja őket. Holott ez a félelem irreális.

– Nálunk tabuként volt kezelve az örökbefogadásunk – szólal meg Tamás, aki felnőtt örökbefogadottként jött el a mai klubfoglalkozásra. – Most, az előadást hallgatva értettem meg, miért volt bennem gyerekként sok szorongás, miért érezhettem értéktelennek magam. Mivel akkor nem volt lehetőségem ezt feldolgozni, ezért most kell megtennem – árulja el, élő példát mutatva ezzel arra, milyen hosszú távú következménye lehet a titoknak. – Tizennégy éves voltam, amikor megtudtam, hogy örökbe fogadtak a szüleim. De akkor már nem ért váratlanul a hír, ellentétben az akkor kilencéves húgommal, aki zokogott, és szinte sokkot kapott, amikor közölték velünk a tényeket.

A szüleink nem saját elhatározásukból árulták el az igazságot, hanem azért, mert muszáj volt, a húgomat azzal csúfolták, hogy állami gondozott. Kisvárosban éltünk, az emberek látták, hogy az anyánk nem volt terhes, és mi egyszerre mégis ott vagyunk! Mire ez a bejelentés megtörtént, én akkorra már valahogy összeraktam magamban az igazságot, mégsem kérdeztem erre rá addig soha, úgy éreztem, megbántanám ezzel a szüleimet. Bennük reális volt a félelem, hogy elpártolhatunk tőlük. Végül nekem valahogy csak sikerült feldolgoznom a történteket, de a húgom “rossz útra” tért, azóta teljesen elszakadt tőlünk, több abortusza volt.

– Valóban félünk erről szólni – mondja Pulay Klára –, pedig kell, hogy beszéljünk róla, mindig a gyerek életkorának megfelelően. Ez annál könnyebben fog menni, minél biztosabb az örökbe fogadó anya a saját anyaságában. Gyakran úgy tűnik, minden azon múlik, hogyan beszélünk örökbefogadóként a vér szerinti szülőkről. De valójában nem ez a lényeg, hanem maga a kapcsolat az örökbe fogadó szülő és a gyermek között. Ahogy telnek az évek, annál könnyebb mesélnünk a gyermeknek az eredeti családjáról. Ez azért lehet így, mert az idő múlásával mi magunk is egyre biztosabbak vagyunk a kötődés, a szeretetünk erejében, abban, hogy a kapocs, ami egymáshoz fűz bennünket, már megbonthatatlan.

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Eszményi Viktória és Heilig Gábor: “Tűz és víz vagyunk” Nekem ki az anyukám? Amelia Earhart, az első nő, aki átrepülte az óceánt Ugron Zsolna-interjú Mindennapi betevőnk: a streetfood Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!