Holdampf Linda: „Nem akarok a kamuban élni”

Kamuzhatnék… mert annyira könnyű lenne azt állítani magamról, hogy nehezen tudtam belekezdeni ebbe az írásba, hiszen a féltékenységet csak hírből ismerem, de nem. Sajnos ez nem így van! Én vagyok a nő, aki képes egy icipici, ártatlan ügy kapcsán is minimum egy, de legalább két, csavarokkal teli Oscar-gyanús filmet is leforgatni a fejében. A vetítés szerencsére elmarad. Sajnos mégis hagyom, hogy marjon, tépjen belülről az érzés: a féltékenység.

Egyébként mázli, hogy ez a hozzáállás csak a pasi-nő témakör esetében mondható el rólam. De legyünk már őszinték, ez a pusztító, romboló érzés nem csak a párkapcsolatokat szövi át. Létezik kollégák, családtagok, barátok közt is, az élet bármelyik területén felütheti a fejét, és a legváratlanabb pillanatban érkezik. Én is voltam már féltékeny más alakjára, arcbőrére, életvitelére, sorolhatnám. Valahogy ezeket mégis könnyebben megugrom, egyszerűen elfogadom.  

Ezt a filtert meg hogyan?

Ennek kapcsán éppen azon gondolkodom, hogy milyen konkrét példát is írhatnék: kikre és mikre voltam féltékeny az utóbbi időben. Csak fogom a fejem, tényleg ilyen gondolataim voltak? Tegye fel a kezét – hogy ne érezzem magam ennyire egyedül –, aki már volt féltékeny Angelina Jolie szájára, mondjuk azt Ördög Nóra jobban irigyelhette már magzatként, mert végül ő kapta, pedig csak egy hét van közöttünk… De sóvárogtam már  az edzőm, Nyirő Erika atomfeszes-formás feneke után is. Mádai Viviennek milyen fotói vannak az instán? Bármelyiket kitenném a szobám falára, annyira jók. Hogy csinálja? Ki csinálja? Hogy tud ennyire természetes,  művészi és igazi lenni egyszerre? Nekem miért nem sikerül?

Beismerem azt is, hogy egyszer… na jó, kétszer. Vagy többször, ki számolja… kifotóztam a képeit, és elküldtem egy barátomnak, hogy találja ki, hogyan fényelheti ezeket, milyen appot használ, mert én is szeretnék ilyen szép képeket. Normális vagyok? Ahelyett, hogy megkérdeztem volna tőle, hiszen jóban is vagyunk! Nem! Én inkább tápláltam magamban ezt a nyomorult érzést, még ha csak egy percig is! Egy olyan ember iránt, akit egyébként tökre bírok! Minek? Mennyivel őszintébb és gyorsabb lenne, ha ezt így oldanánk meg: pacekba.

Erős vár, a mi…

Ezek a valóban csip-csup ügyek tényleg apróságok ahhoz képest amit megélünk akkor, amikor egy párkapcsolatban elvész a bizalom. Ha megreped a tartófal, kettőnk várának oldala. Amikor csak annyit mond, leszaladok a boltba egy liter tejért, és valahol legbelül tudom, hogy másért megy. Mondja ugyan, hogy nem, dehogy is, a volt csajommal már nincs köztünk semmi, valahogy mégsem hiszem. Egy jól van, drágámmal elintézem, miközben egy szavát sem hiszem, hiszen velem is csalta azt a nőt, ott is hazudott, akkor nyilván nekem is hazudik….

Ismerős? Jönnek ezek a hülye gondolatok, a véráramodba kerül a gyanakvás és a féltékenység, mégis a világ leghangosabb csendjével hallgatsz. Esetleg a másik végletet választod, és előtör belőled a sárkány, a szörny és egy végeláthatatlan féltékenységi rohamba kezdesz bele, aztán abból evickélj ki arcvesztés nélkül, hiszen bizonyíték nincs, csak az a tarkó felől jövő gyanakvó érzés! Egy biztos mindkettő mérgező, sóval hinti be a kapcsolatodat magaddal és a pároddal is. Létezik egy harmadik opció is, felnőtt, tartalmas, őszinte beszélgetésekkel, csak ahhoz minimum két ember kell.

Szóval ha nem éreztem volna ezt egyszer sem az életben… Akkor talán a pasim telefonjába sem néztem volna bele soha. Már amikor volt. Igen, már ilyet is csináltam, vállalom! Más kérdés, hogy találtam is benne olyat, amit ő soha nem akart volna nekem elmondani.

Fotó: Neményi Márton

Volt olyan eset is, hogy miközben meg voltam győződve arról, hogy tök normális szinten vagyok féltékeny, életem egyik legmeghatározóbb pasiját a pattanásig csesztettem a legkülönbözőbb nőkkel. Pedig, ha belegondolok, igazi okot sosem adott rá. Ehhez persze hozzátartozik, hogy a hálószoba már nem a vad hempergések helye volt akkoriban. Egyszerűen jól elvoltunk egymással, mint két barát.

Mára kitisztult a kép, ez az egész féltékenység az  én kishitűségemből fakadt. És átgondolva önmagunkkal szemben nagyobb bűn, mint bármi más. De mégis ott volt, mint amikor valami fura illat beköltözik az orrodba, nem szeretnéd érezni, mégis felbukkan. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezzel a fiúval megtörtént a korábban említett Oscar-gyanús forgatás, képzeletem Hollywoodjában. Dermesztő és ijesztő volt, amikor a film valósággá változott. A történet sokkal prózaibb, mint egy szaftos moziban, röviden annyi, hogy rájuk nyitottam az autóban. Ahogy közelítettem az utcán, már messziről láttam a belül párás üveget. Pont, mint a Titanicban, az autós jelenetnél, amikor Kate keze lecsúszik az ablakon és kecses kis ujjaival végigszántja azt. Itt viszont nem a hajó süllyedt el, hanem én. Feltéptem az ajtót, és amit ott láttam, az beégett a retinámba. Egy életre. 

Nem mondom, hogy nem volt ott egy kisebb Mónika show az utcán. Néha nekem is elgurul a gyógyszerem, de ebben az esetben ez talán bocsánatos bűn. Aztán az egész, egyébként rövid jelenetnek vége lett, és egy furcsa érzés társult a fájdalom mellé, szabadnak éreztem magam. Nem nyomasztott már többé az érzés, hogy nem vagyok elég, nem vagyok jó. Mert ez nyilvánvaló lett. Nem volt szükség további találgatásokra. Biztos voltam a dolgomban. 

Tudtam, hogy soha nem lettem volna képes otthagyni ezt a férfit, mert szerettem. Szerettem mint embert. Akkor még nem láttam át, hogy mennyire romboló nem nőként létezni egy párkapcsolatban. De ez az én hibám is, a világért se hárítanám át a felelősséget.

Tiszteletből habarcs, elfogadásból tégla

Megtanultam egy életre, hogy mennyire fontos olyan embert választani, aki hajlandó meghallgatni, akivel lehet beszélni, aki nem gondolja, hogy a párkapcsolatért nem kell dolgozni, akihez vonzódom szexuálisan, és viszontvonzódik hozzám. Egy férfi, aki a szememben férfi. Nem szent, isten mentsen. Egyszerűen férfi. Akivel ha meg is reped a fal, akkor közösen hozzuk helyre. Aki mellett önmagam lehetek, akinek szórakoztat a lénye. 

Egy férfi, aki a lényegemet szereti, és nem pont azt akarja kinyírni. 

Első lépésben magamnak, magamban kell megtalálnom ezeket a dolgokat és elhinni, hogy az tényleg jó ami, és aki én vagyok. Úgy tökéletes ahogy van, minden hibájával (fő)bűnével együtt. Akkor nincs önmagunkban való hitetlenkedés. Akkor biztonság van, magabiztosság, és ott nincs helye a féltékenységnek. Én már tényleg nem akarok tovább kamuban élni. Iszonyú fárasztó, és időrabló. Szeretek szeretni, szeretve lenni, igaz életet élni.

Persze hibázom én is! Mert ember vagyok, és ez velejárója ennek az egész létnek! 

Megtanultam, hogy vigyázni kell a kapcsolatra, bármilyen jellegű is az. Így tudsz megmaradni emberi méltóságodban, így tudod a másikat is megtartani ugyanebben! És tudod, hogy mi ne múljon el? A tisztelet, az ugyanis sosem engedi a közelbe a féltékenységet.