Olvasónk levele…
Már csaknem húsz éve vagyok háztartásbeli a betegségeim miatt: diabétesz, szklerózis multiplex és pár éve depresszió. Nagyon sokat vagyok egyedül, a 16 éves lányom kollégista, a férjem pedig három műszakban dolgozik. Az életkörülményeink elfogadhatóak, nem vagyunk gazdagok, de megélünk. Az egyedüllét azonban már annyira megviselt, hogy egyre mélyebbre süllyedek a depresszióban. A férjem elfogad úgy, ahogy vagyok – a dohányzásomon kívül (ő már évek óta leszokott) –, a lehetőségeihez képest sokat segít, de úgy érzem, ez néha kevés. Ő el tudja magát foglalni, maszekolni jár a munka mellett, találkozik emberekkel, amit én nem mondhatok el magamról. Ha a lányom hétvégén hazajön, ki van szolgálva, én azonban rendszeresen háttérbe szorulok.
Belefáradtam a háztartás mindenféle ellátásába, már csak muszájból csinálom. Nem nagyon köt le semmi, folyton csak az orvosokhoz járok, már unom. Szeretném, ha nem csak ritkán lenne olyan időszakom, amikor szívesen olvasok vagy rejtvényt fejtek. Kapaszkodót keresek, ami kizökkenthet ebből a sokszor mély depresszióból!
Köszönettel: F. K.
Válaszol: DR. C. MOLNÁR EMMA
Részletesen leírod azokat a körülményeket, amelyek miatt egyre inkább a rossz közérzet rabja vagy. Ez a bezártság, “rabság” csak részben igaz. Igaz, mert beteg vagy – diabétesz és szklerózis multiplex. Ezek olyan betegségek, melyeket egyensúlyban lehet és kell tartani, odafigyelést és orvosi konzultációt igényelnek. Ennek eleget is teszel – igaz, hogy az egyik legfontosabb otthonon kívüli (orvos-beteg) kapcsolatodat is a rossz közérzetet fenntartó rabságállapotok közé “száműzöd”.
És itt kezdek áttérni az én-részesség problémájához. Lehetne a depresszió következménye, hogy muszájból végzel házimunkát, és úgy érzed, csak ritkán jutsz hozzá az olvasáshoz, keresztrejtvényekhez. De szinte biztos vagyok abban, hogy az örömhöz jutásban kitüntetett szereped van, hiszen a férjed dolgozik, különmunkákat is vállal, a 16 éves lányod kollégista, hetente egyszer megy haza, és akkor “ki van szolgálva”, amiben – mint írod – neked nincs részed. Miért is nincs részed? Kellene, hogy részed legyen? Akkor miért nem beszéled meg velük, hogy pl. “ezen a héten én szeretnék kényeztetett hercegnő lenni”? Jobb keseregni, rabnak érezni magad, ahelyett hogy játszanál azokkal, akik az életed szereplői? Abban persze senki sem tud segíteni, hogy az alapállapotod “meggyógyuljon”, de abban találhatsz partnereket, hogy együtt kialakítsatok örömteli együttléteket, amelyekből most kimaradsz, mert “kiszorítottnak” érzed magad. Nem is veszed észre, hogy te kínzod magad a legjobban?
Ha nem elmarasztalást olvasol ki a soraimból, megérted, hogy elsőként te tudsz segíteni magadon azzal, hogy megkeresed az örömforrásokat a napi tevékenységeidben.
Ha az üdít fel, hogy olvasol, akkor többet olvass, de ami még fontosabb, tanulj meg örülni, “jókat játszani” a körülötted lévőkkel. Hidd el, másoknak is megvan a maguk terhe, a férjednek a három műszak és a te állapotod, a kislányodnak hogy távol van az otthontól, az orvosnak, hogy nem tud “varázsolni”, csak orvosolni a bajokat stb. A lényeg, hogy mire fókuszálsz, a napfényre vagy az árnyékra. Nincs a kettő egymás nélkül, mindenki életében egységet alkot.
Olvasónk levele és dr. C. Molnár Emma válasza a korábbi Nők Lapja Pszichében jelent meg.
A lap tartalmából:
- Nem kell mindig őszintének lenni? – Beszélgetés Csányi Vilmossal és Csernus Imrével
- A hazugság pszichológiája
- A gyerek, aki bennünk él
- Az első önálló lépések – Máté Gábor írása
- Bizarr gyönyörök rabjai
