“Akik megkeresték a vagyonukat, általában jobban vigyáznak rá, mint akik csak örökölték” – mondta Charles Caleb Colton, a tizennyolcadik században élt angol pap, író és költő. Hogy meglátásában mennyi igazság rejlik, tanúsítja az is, hogy példáját mind a mai napig sok gazdag ember követi. Andrew Carnegie például 1919-ben halt meg, ám a gondolat, amit maga után hagyott a hihetetlen vagyonnal rendelkező üzletember, ma is sok milliárdos tudatában megragadt. Carnegie azt hirdette, hogy az embernek nem tanácsos vagyonosan meghalnia, hiszen egyfelől a
“a világon sokan szűkölködnek, neki holtan meg már nincs szüksége a milliárdokra
világon sokan szűkölködnek, neki holtan meg már nincs szüksége a milliárdokra, másfelől pedig ha a hirtelen gazdagság az utódokra szakad, az megöli bennük a kreativitást, a boldogulás képességét.
Bill Gates és felesége is ennek az elvnek a mentén döntött, amikor több mint ötvenmilliárd dolláros vagyonuk felett végrendelkeztek. Ez az összeg a saját alapítványukra száll, az utódoknak be kell érniük a családi ékszerekkel és néhány ingatlannal. Willian Buffet (a Forbes szerint a világ harmadik leggazdagabb embere) is azt vallja, hogy egy gondoskodó szülő épp csak annyit juttasson a leszármazottainak, hogy azok valamiképp boldoguljanak, vagy legalábbis a startra készen legyenek, de többet nem. Ha viszik majd valamire, azt maguktól tegyék, a saját erejükből.
Szerintem nem szabadna szigorúan és megingathatatlanul egyik vagy másik elvre támaszkodni. Mert ahány gyerek, annyiféle. Nézzük meg a legendás Rothschild család történetét! Ők például szigorúan ragaszkodtak a dinasztikus örökléshez, jobbára távoli rokonokkal házasodtak, hogy a felgyülemlett vagyont egyben tartsák. A fiúkat a kezdetektől úgy nevelték, hogy tudták, felnőve hatalmas cég és felbecsülhetetlen vagyon lesz a kezük között. És lám, a család valóban felfoghatatlan hatalomra és gazdagságra tett szert ezáltal.
Egy ilyen esetben az utódok szinte belenőnek a bizniszbe, mire felnőttek lesznek, tisztában vannak a képességeikkel és a lehetőségeikkel, ismerik a családi üzlet minden csínját-bínját. És minden titkát. Mert ne feledjük, igenis sok bizalmi faktor van egy felépített birodalomban, amit nehéz lehet kívülállóval megosztani. A család – ha jól működik – mindig család marad. Persze
“fekete bárányok mindig voltak és lesznek is, akikre kár hagyni egyetlen fillért is
fekete bárányok mindig voltak és lesznek is, akikre kár hagyni egyetlen fillért is. Wodehouse igen szórakozató életművében rengeteg példát találunk a gazdag léhűtőre, aki a Parazita klubban lebzselve vagy a lóversenyen tapsolja el a nehezen megszerzett apai vagyont. De ehhez kell a jó emberismeret. Aki maga képes volt a semmiből kiépíteni egy működő és jövedelmet hozó vállalkozást, annak kell, hogy legyen annyi emberismerete, mellyel a saját gyermekeinek az adottságait is fel tudja mérni. És arra nem árt gondolnia az alapítónak, hogy nem mindenki rendelkezik azzal a mágikus képességgel, ami az építésé, viszont rendelkezhet azzal, hogy a meglévő javakat jól tudja kezelni.
Vannak úttörő főnöktípusok, és vannak az »igen jó« alkalmazottak.
Ez utóbbiak nem fognak a nullából cégbirodalmat varázsolni, viszont attól sem kell félni, hogy az utolsó fillért is kihajítják az ablakon. (És mivel mindenre, erre is van népi mondás, miszerint nem a pénz megszerzése, hanem a megtartása a művészet.) Az örökhagyónak (ha még halála után is nevelni akar, illetve ha nem fontos neki, hogy a cég a család kezében maradjon) csak azt kell eldöntenie, hogy az ő gyereke melyik kategóriába tartozik.
