Hegyi Barbara: Bohóc vagyok, diplomám is van róla

– Nem is láttam még robogóval.
– Nagyon jó a robogó, hálás vagyok érte, csodálatos szerkezet. Bárhol elfér, bárhova elvisz. Akkor vettem, amikor a Margit hidat lezárták. Úgy gondoltam, ez lesz a megoldás, azóta is használom.

– De akkor már túl volt a hamvas tinédzserkoron, amikor az embernek ilyen kalandvágya szokott támadni…
– Persze, hogy túl voltam rajta, de az nem eredmény, hogy így motorozgatok?

– De…
– Még időben tanultam meg, hogy ez megmaradhasson nekem. Jó, hogy nem hatvanéves koromban tört rám.

– De éppúgy lehetett volna…
– Így is féltettek.

– Naná, ön is nyilván féltené a családját.
– Persze.

– Önt időről időre új kihívások kezdik el izgatni. Nem vetődik fel, hogy mi az, amibe még érdemes belekezdeni, és mi az, amiről már lekésett?
– Időről időre bele kell valamibe kezdeni, újabb és újabb feladatok vannak. Azt se gondoltam, hogy fejjel lefelé le tudok jönni a zsinórpadlásról, miközben forgok, mert tériszonyom van, könnyen elszédülök, de büszkeséggel tölt el, hogy meg tudom csinálni, estéről estére a Lumpáciusz Vagabunduszban. Valahogy küzd az ember, kíváncsi, mi az, ami megy, és mi az, ami már nem.

– Okoz problémát, mondjuk, ha egy ruha tetszene, de úgy érzi, nem a korához illő?
– Most akkor az öregedésről fogunk beszélgetni?! Kellemes téma! Az idegesít, hogy sasszem voltam, és már nem látok olyan jól, eszköz kell az olvasáshoz, a munkához. Holott a szemüveg maga tetszik, csak oda kell arra figyelnem, hogy mindig kéznél legyen. Körültekintőbbnek kell lenni.

– Maga pedig igazán nem körültekintő, inkább tűnik egy 22-25 éves, sürgő-forgó lánykának.
– Fizetek, Szegő úr, fizetek! A habitus szerintem meghatározó, még akkor is, ha valószínűleg nem áll jól.

– De önnek jól áll!
– A személyiség szerintem állandó bennünk, nem a korral jött, vagy a korral megy, ezt hordozzuk magunkban, legfeljebb árnyalni tudjuk. Hosszú időt töltöttem el azzal, hogy megszokjam magamat, most már minek hagyjam abba?

– Nem igaz, hogy nehéz volt megszoknia, sokszor kifejezetten élvezte.
– Magamat? Barátkozni kellett vele, jöttek különböző helyzetek, azokba vagy jól, vagy rosszul passzoltam. Jó, hogy időnként ki lehetett próbálni különböző figurákat, de mondom, nehéz az alapnak, az adottságnak ellene menni, viszont erre jó a színészszakma.

– Milyen szeretett volna lenni? Kimért? Elegánsan távolságtartó?
– Sokféle szerettem volna lenni, hol ilyen, hol olyan.

– Úgymint?
– Szerettem volna hallgatag és titokzatos lenni. Sose ment. Mindig többet beszéltem a kelleténél, sőt többet beszéltem, mint szerettem volna.

– Mert szórakoztató akar lenni?
– Biztos az is benne van. A vehemencia túllőtt rajtam, persze közben magamat is szórakoztatom vele. Nagyon szívesen csinálok magamból hülyét bármikor, ezzel még sosem volt nehézségem. Nem veszem magam túl komolyan.

– Ez nem igaz! Találkoztunk már válságos pillanatokban, és tanúsíthatom, hogy igenis kellően komolyan vette magát!
– Attól, hogy hülye vagyok, azért még fáj. A válságok mindig mélyen érintenek, de ki tudja megúszni?! Hiszen minden veszteség fáj. Én nagy energiával csinálok mindent. Jót is, rosszat is. Tudom, hogy vannak, akik le tudják függönyözni magukat, akik óvatosan élnek, nem mennek csinnbe. Én szeretek mindenben benne lenni, és semmiből sem kimaradni.

– Miből?
– Semmiből! Mindig mindent beleraktam a közösbe, mindent a többiekkel együtt csináltam, bele a közepébe, soha nem mérlegeltem. De mondom, sajnos nem vagyok titokzatos és hallgatag.

– Az bölcsesség lenne?
– Az kicsit unalmas lenne, talán a korral majd ez is megjön, a bölcsességeket olvasni kell, nem a bölccsel együtt élni.

– Ó, ó, ó, ó! Hiszen ott van Zorán nevű férjeura, aki kifejezetten bölcs, és rendre mérlegel.
– Szegő úr! Ne felejtse, én nem az első felesége vagyok Zoránnak, a bölcsnek pedig valószínűleg egy sincs. De az igaz, hogy benne van hajlam a mérlegelésre és a racionális döntésekre. És persze csöppet sem unalmas, de ő nem fog magából bolondot csinálni. Ez az én szakmám. Bohóc vagyok. Diplomám is van róla.

– Mi lett volna egyébként?
– Orvos. Az érdekelt volna.

– Milyen orvos?
– Általános orvos. Mindig izgatott, hogyan működik az ember, vagy olyan orvos, aki rögtön tud segíteni.

– Miért nem lett orvos?
– Mert már a gimiben elriasztott a terminális oxidáció, meg egyéb bonyolult biokémiai folyamatok. De a mai napig zsigeri szinten bennem van a segítőkészség, ha valakinek valamije vérzik, lekezelem, bekötöm, elsősegélyt nyújtok.

– Tudja, mikor lehet más életében segíteni?
– Hajlamos vagyok kéretlenül is beleavatkozni mások életébe, vak bácsit átsegíteni a kereszteződésen, függetlenül attól, hogy át akart-e menni szegény, vagy nem. Rá kell szólnom magamra, hogy hagyjam békén ott ácsorogni. Egy rokonom csináltatott velem egy személyiségfeltáró tesztet, és ott az jött ki, hogy olyan ember vagyok, aki szívesen segít ott, ahol van rá fogadókészség. Tehát, ha a másik is ad hozzá energiát.

– De ha valaki fuldoklik a Dunában, honnan tudjuk, hogy akarja-e, hogy kimentsük?
– Ez olyan hülye példa, hogy a kedves újságíró úr engedelmével nem is válaszolok.

– Mit ért a jelzésen? Például, ha valaki feltűnően rosszkedvű?
– Igyekszem odafigyelni rá. Odamenni, érdeklődni, és ha látom, hogy szeretne onnan mozdulni, akkor hajlandó vagyok bárhová elcipelni.

– És ön ezt hogyan jelzi?
– Az látszik rajtam! Nem beszélek, kimért és hallgatag leszek, és ez nálam különösen nagy kontraszt.

– Kiprovokálja ilyenkor az érdeklődést?
– Is-is. A bajommal elvonulok, kivonom magam, elmegyek, megszűnök.

– Szokott hisztizni?
– Ritkán, inkább dühöngeni szoktam. Nézzen meg vezetés közben! Folyton káromkodom, bár utálom magam érte. De mégis kell, hogy legyen valamilyen szabályrendszer, amelyhez kölcsönösen alkalmazkodunk. Ha valaki szereti a hisztériát, az a kedvét lelheti ebben, de én nem. Nagyon nem. Ha én tudok fegyelmezett lenni, próbáljon meg ő is.

– Azért fegyelmezett, hogy elfogadtassa magát?
– Nem, attól még, hogy alkalmazkodunk egymáshoz, még nem veszítjük el önmagunkat. Nem kell nyomasztani egymást.

– Láttam, a Vígszínház előtt minden műszakisnak kedvesen köszönt. A portán is szólt egy jó szót…
– Mindenkit ismerek, és szeretem őket. A portásnak miért kellene tudnia, hogy rossz kedvem van, miért terhelném őt vele? Nem fáradság, hogy köszönjek a takarító néninek.

– Vajon mások miért érzik úgy, hogy nekik művésznőként kell a színházba bejönniük?
– Nem tudom, talán elhiszik, hogy azok. Én nem hiszem. Anyám, apám is ilyen volt. Hozzánk járt mindig takarító néni, de ha anyám a legkisebb tiszteletlenséget érzékelte volna a részemről, biztos, hogy akkora pofont lekever, hogy a fal adja a harmadikat. Ugyanígy, ha a lányomnál észrevennék hasonló nyegleséget, lehordanám. Rajongani tudok bárkiért, aki tehetséges, de megvetem azt, akinél ez nem jár emberséggel.

– Nyilván sebezhetőségüket takargatják.
– Nem érdekel! Beszélje meg a pszichológusával! Ezek az emberek a kompenzálásukkal mérgeznek.

– Szóvá teszi?
– Nem mindig. Ebben van gyávaság, megalkuvás, de lehet, hogy csak a realitás felmérése.

– A lányát mire neveli? Hogy ő se szóljon, vagy szóljon?
– Rozi kevésbé akar megalkudni. Velem szemben egyáltalán nem, engem nem kímél!

– Nem is szerette volna, ha “nagy művésznőként” kezelik?
– Így is tisztelnek. Nincs bennem hiányérzet. Az, hogy ha megjelenek, örömmel mondják, szia, az nekem több, mintha csodálnának, vagy félnének tőlem.

– A szeretetvágy ennyire meghatározó?
– Szerintem nagyon is. Az első ezzel kapcsolatos emlékem, hogy az óvodában helyhiány miatt külön kellett ennem egy kispadon, és nagyon vágytam rá, hogy a többiek között ülhessek. Ez ma már nevetséges, mégis jól emlékszem rá.

– Még mindig fel tudja izzítani egy-egy lehetőség?
– Persze! Minden új feladat inspirál. Szeretek játszani. Kíváncsi vagyok magamra. Érzem, hogy sokat tudnék változni, még sok lehetőség, ösztön, érzelem, és remélem, gondolat van bennem.

– Elvállalná még Júliát?
– Hűha! Ez is egy hülye példa, már bocsánat, Szegő úr…! De amúgy meg, miért is ne?! Ha egy alternatív előadásában egy őrült rendező valóban bennem és partneremben látná a szétszakíthatatlan szétszakíthatóságot. Nyilván nem én vagyok az ideális Júlia, de ha valaki kitalálná, és elhitetné, hogy pont rám van szükség, akkor örömmel. Mondja, Szegő úr, nem érdekelné magát Rómeó szerepe?