Nem választottam az óriáséletet, a sváb génjeimben van, hogy a tömeg fölé magasodom, és szélesebb is vagyok, mint az átlag. Az egész család ilyen nagy, én is születésemtől kezdve plus size vagyok. Amikor egy időben lefogyasztottam magam nagyjából nulla szénhidráttal, akkor sem voltam a modellek közé valóan vékony, ez van, el kellett fogadnom, hogy mindig a nagy emberek társaságába fogok tartozni.
Nincs problémám magammal alapvetően, a sok évem alatt megtanultam: úgy is lehet teljes értékű életet élni, hogy az ember lánya minden tekintetben egy számmal nagyobb.
A magasságom, a kilóim száma, még a lábméretem is átlagon felüli – ez az én sajátom, magamévá tettem, változtatni nem igazán lehet, és már nem is akarok rajta.
Felnőtt fejjel már mondhatom, hogy a plus size is lehet szép, és hogy nem kell mindenkit egyformára faragni, hogy a jól szabott tömegbe belesimuljon, hiszen így kerek a világ, hogy vannak vékonyak, alacsonyak, magasak, kövérek, szőkék, barnák, kis mellűek és nagy mellűek.
Az viszont elgondolkodtató, mennyire más ember lettem volna, ha nem ebbe, hanem egy vékonyabb felmenőkkel megáldott családba születtem volna.
Ha vékonynak születtem volna, nem csúfolnak már az óvodában is. Nem kövér voltam, csak vastagabb, mint a kis cingár társaim, ez pedig nyilván elég ahhoz, hogy a gyerekek kipécézzenek és cikizzenek.
Egy fejjel magasabb, egy gyerekkel szélesebb.
Nem kellemes élmény alig öt-hatévesen ráébredni, hogy különbözöl a többiektől, és hogy ez valami rossz dolog, amiért büntetést, azaz csúfolódást érdemelsz. Ugyanúgy, ahogy az elálló fülű vagy a szemüveges gyerek, a duci sem érti, mi a baj vele, amiért kivetik maguk közül a többiek.
Részlet a Dumplin’ – Így kerek az élet című filmből (Forrás: IMDb)
Ha vékonynak születtem volna, nem kezdődött volna el az önbizalmam lerongyolása már ötéves koromban, nem rugdostak volna meg az osztálytársak általánosban, és nem érezték volna úgy a kamaszfiúk, hogy lehet alázni és ugratni, amikor sor került a randizásokra.
Ha mindez nem történik meg, lehet, hogy felnőttként nem szoronganék annyit társaságban, és még az is lehet, hogy nem introvertáltat játszanék, hanem oldott tudnék lenni más emberek között.
Biztos, hogy sokkal több fotó készült volna rólam, mert nem bújnék el a fényképezőgépek elől azzal, hogy ez a test nem arra való, hogy megörökítsék az utókornak. Máshogy öltözködnék, nem az lenne az elsődleges szempont ruhaválasztásnál, hogy mi takarja el a fenekemet, hanem hogy mi az, ami tetszik. Nem arról szólt volna minden napom, hogy mit ehetek, és mit nem, hogy lefogyjak.
Ha vékonynak születtem volna, jó eséllyel más párt választok magamnak, mert nem egy önbizalom-hiányos állapotból nézelődöm, hanem olyat keresek, akivel tényleg összeillünk.
Nem a vékonyságtól lesz életre szóló társa az embernek, de az biztos, hogy az én életemben a duciság olyan meghatározó elem volt gyerekkoromban, hogy ennek mentén hoztam a döntéseimet. Belém nevelte a környezet alaposan, hogy nem vagyok elég szép, nem vagyok elég jó, nem vagyok elég szerethető, hiszen nagy vagyok széltében-hosszában, kilógok a többiek közül. Más lennék én, más lenne az életem, ha nem a vastag géneket öröklöm.
A testem miatti szorongás a felnőtt életem felében biztos, hogy befolyásolta, milyen döntéseket hozok. Nem őrület ez? Nem ezt csináljuk mindannyian? Pedig egy tíz kilóval nehezebb, tíz centivel magasabb ember miért ne csinálhatná ugyanazt, mint egy alacsony és vékony? Miért ne szerethetne ugyanúgy, és miért ne szerethetnék őt ugyanúgy? Miért ne léphetne szabadon az utcára ujjatlan trikóban, és mehetne a strandra egész napra úgy, hogy nem takargatja magát?
Miért ne érdemelné meg mindazt az élettől, amit a vékonyabb emberek?
Most már, 40 éves fejjel nem szorongok (annyira), de beletelt ennyi időbe, mire rájöttem, hogy mindaz, ami a vékony embereknek alapvetés, nekem is lehetséges. Nem vagyok fizikailag sérült, nem vagyok kevesebb, csak más vagyok, és ezt 40 évig tartott elfogadni. Teljesen más személyiségem lenne, ha vékonynak születek, kevesebb lelki sérülés, kevesebb kudarc, kevesebb bántás ért volna életem során.
Nem törvényszerű ez, vannak olyan telt nők bőven, akiknek nincsenek ilyen tapasztalataik, jól vannak a testükben, magabiztosak, és szeretik magukat születésüktől fogva, csak az én életem alakult így. Ha régebbi korba születtem volna, amikor nem nézték le a duciságot, más lett volna az életem.
De ez nem baj. Mert ezektől a csúfolódásoktól, hátrányos megkülönböztetésektől, zaklatásoktól érzékeny, empatikus, kíméletes és együttérző emberré váltam. Olyanná, akire lehet számítani, és aki képes tűzbe menni azokért, akiket szeret és akik szeretik. Mert a sok bántástól sokkal jobban értékelem a körülöttem lévőket, akik az elfogadásukkal ajándékoztak meg.
Az, hogy óriásnak születtem, most már nem átok, mert azzá tett, aki vagyok, és ez az ember egy jó ember, minden vastag comb, nagy fenék és magasság ellenére – vagy mindezzel együtt is.
