Tíz évvel ezelőtt, 2009. augusztus 7-én halt meg a magyar könnyűzene történetének egyik legnagyobb alakja, Cseh Tamás. „Az előadói műfaj általában tele van sértődéssel, rivalizálással, méltánytalansággal, de mi nem lelkiztünk. Ez másféle kapcsolat volt. Több is volt, mint barátság, meg kevesebb is” – mondta róla állandó szerzőtársa, szövegírója, Bereményi Géza 2017 márciusában a Magyar Nemzetnek.
Fotó: MTI Fotó / Czimbal Gyula
Cseh Tamás 1943. január 22-én született a Bakáts téren. Budapesti volt, sőt ahogy a 2010-ben megjelent Eszembe jutottál – Főhajtás Cseh Tamás előtt című albumon szereplő feldolgozásban Kollár Klemencz László, a Kistehén Tánczenekar frontembere énekelte, buda-budapesti. Pedig vidéken nőtt fel: szüleivel és nővérével, Sárával egészen kicsi korában visszaköltöztek édesapja szülőfalujába, Tordasra, ott járta ki az általános iskolát, és ott szerette meg nagymamája mellett az éneklést is. „Akkoriban az egész falu énekelt” – nyilatkozta egyszer.
Háborús gyerek volt – és bár a háború befejezésének „dicsőséges évében” alig kétéves volt, a világégés rányomta a bélyegét egész életére, karrierjére is. Ahogy a huszadik század közepének magyar szabadságharca is: apja 1956 novemberében, a szovjet intervenció kellős közepén teherautóval költöztette vissza a családot a fővárosba, onnantól Szentimreváros volt az otthona. A Bartók Béla úti Szonáta presszó egykori törzsvendégei között ma is sokan vannak, akik egy kisfröccsért cserébe szívesen elmesélik, milyen volt vele kvaterkázni a budai éjszakában – már ha találkozol velük, hiszen a Szonáta rég bezárt, a rendszerváltás után kínai étterem nyílt a helyén.
Cseh Tamás budapesti volt, és született zenész. Vagy inkább született előadó, a tábortűznél párás szemmel dobgitárt pengető értelmiségi fiú archetípusa. Első gitárját érettségi ajándékként kapta a nagyszüleitől; nem sokkal később már saját zenekara is volt, a Sztereó, amit egyik Villányi úti szomszédjuk két gyerekével alapított: tőlük meg a Metróban játszó zenészektől tanulta a szakma alapjait, persze, E-dúrban. Volt kőműves-segédmunkás és fényező is, többször felvételizett a Képzőművészeti Főiskolára – de nem vették fel, végül az Egri Tanárképző Főiskolán tanult tovább.
Miután elvégezte az iskolát, Kelenföldön, majd Kőbányán volt tanár. Bereményivel 1970-ben, nem sokkal az író első, A svéd király című novelláskötetének megjelenése után találkozott. „Mindig szerettem volna dalszöveget írni. Ezek mind – az amatőr színház, az amatőr film és a dalszövegírás baráti társaságnak – féllegális, a megszokottnál szabadabb, nem hagyományos dolgok voltak. És ezek nekem nagyon tetszettek” – mondta találkozásukról a szerzőtárs.
A sors és a huszadik század kegyetlen forgószele nem véletlenül sodorta egymás mellé őket, amint megismerkedtek, szinte azonnal elkezdtek közösen dalokat írni. „Amikor elkezdtünk együtt dolgozni, megállapodtunk abban, hogy mindkettőnknek vétójoga van. Ha egyikünk abba akarja hagyni, vagy valami nem tetszik neki, akkor azt szíve joga megmondani, és a másiknak ellenvetés nélkül kötelessége elfogadnia azt. Eleinte csak barátainknak játszottuk a szerzeményeinket; Jancsó Miklóshoz is eljutott a hírünk, aki a Még kér a nép című filmjébe be is tette egyik dalunkat” – emlékszik vissza Bereményi. Onnantól elválaszthatatlanok voltak, több mint egy tucat albumot adtak ki együtt, dolgoztak filmekben és színházi produkciókban is.
Cseh Tamás született zenész volt, de még inkább született előadó. Első fellépése 1972 nyarán, az azóta megszűnt Huszonötödik színházban volt – az utolsó pedig 2006 augusztusában, a Bakáts téren, nem sokkal azután, hogy diagnosztizálták nála a tüdőrákot.
Született zenész, előadó – és született lázadó volt, örök ellenzéki. A hetvenes évek nagy generációjának tagja, azé a generációé, amiről kortársa és barátja, Cserhalmi György az nlc-nek nyilatkozva azt mondta: „Összebújtunk és melengettük egymást. Kint hideg volt: a nagy, szürke, hibernált Budapest, de mi tudtunk meleget csinálni. Fény volt, valami ragyogás, és nem csak szellemi értelemben. Összetartoztunk, értettük egymást, és ezt baromira élveztük. Tudtuk, hogy mások vagyunk, mint a legtöbb körülöttünk lévő ember; sokan akartak bekéredzkedni hozzánk, de ez nem így ment. Aki be akart szállni, az először próbaidős lett, nem kapta meg rögtön a tagságit.”
Ja, és el ne felejtsem: indián. Bereményivel írt dalaikat több generáció énekelte, dúdolta, fújta – igazi sztártrubadúr volt, ő mégis az emberektől távol, a Bakonybélben felvert tipiben érezte igazán jól magát, ahol válogatott barátaival nomád körülmények között, a maguk készítette jelmezekben, a maguk készítette eszközökkel felfegyverkezve élték a Karl May könyveiből ismert „nemes vadak” életét. Élte, amíg élhette; megélte azt is, hogy zenészből, előadóból, emberből intézménnyé vált. Emlékét a számtalan dal, a pálya- és kortársak visszaemlékezései és a rajongók élményei mellett a tehetséges fiatal zenészeket támogató – érthetetlen módon ma már Hangfoglalóként futó – Cseh Tamás Program és egy, a Gellért téri metrómegállóval szemben felállított, kevéssé sikerült, szomorú szobor is őrzi.
„E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok.
Ha rám így kedved van, maradhatok,
ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér,
se jel, se láng csak csönd, mely égig ér.”
