Borcsi bizonyára erősen kötődik magához, hiszen nem csak együtt vannak egész nap, és jól mulatnak, hanem még mindig szopik. (Vannak irányzatok, melyek ezt helyeslik, én azonban úgy tapasztaltam, hogy ha a gyerek fogzása után, mikor már “mindent” eszik, továbbra is megmarad a szoptatás valamilyen formája, ez túlzott kötődést hoz létre. Ami aztán a későbbi években, valószínűleg már a két és fél, hároméves kori elszakadási törekvések idejétől kezdve, a gyerekben komoly szorongást tud kiváltani.) Egyelőre ez az erőteljes összekapcsolódás még csak a kizárólagos birtoklás igényében jelentkezik. És ez az igény megjelenik az apjával szemben is (ami kislányoknál gyakran megfigyelhető, igaz, általában csak valamivel későbbi időponttól).
Még egy kérdés, amelyet innen, a távolból, kicsit félve teszek fel: gyakori veszekedéseik – kiabálásaik – hátterében nem bujkál-e ott a maga féltékenysége? Persze: maga “be van zárva” egész nap a gyerekkel, míg a férje estig kint jár a világban, és “éli világát”. Ez a helyzet fiatal házasok között sokszor váltja ki a féltékenységet, a bezárt fél, többnyire az anya részéről, még akkor is, ha ez indokolatlan (vagy legfeljebb a fantáziák világában indokolt, értem ezen a férfiak ábrándozását, más nőkre vetett pillantásait, munkahelyi hetyegéseit, stb.). Ilyenkor a nő tulajdonképpen “jogosan” érzi úgy, hogy valamiféle hűtlenkedés történt, ha csak lelki értelemben is, ha csak a fantázia világában is. A férfi pedig “jogosan” kikéri magának a gyanúsítgatást, hiszen “valójában” nem történt semmi, ő ártatlanul szenved és érzékelteti, hogy féltékenykedő felesége talán “nem is normális”.
Mindkettejüknek igazuk van – és egyiküknek sincs igazuk. De gyakran egy kicsit meg kell öregedni ahhoz, hogy egymást valóban szerető emberek magukban le tudjanak mondani a fantáziák világáig terjedő kizárólagos birtoklás igényéről…
Igen, ha magában esetleg ilyen érzések élnek, ezeket kislánya is átveszi öntudatlan formában, és ahogy maga örül vagy örülne, hogy férjét sikerül “leválasztania” az elképzelt, a képzeletbeli kapcsolatokat – de valódi ismeretséget – jelentő partnerekről, ugyanígy örül ő is, ha ez az elválasztás – a maguk elválasztása – sikerül.
Mindez persze, csak feltételezés, de biztos, hogy az ilyen jelenségeknek mindig több oka is van.
A gyerekek általában nem szeretik, ha szüleik a jelenlétükben ölelgetik egymást. (És tegyük hozzá: a szülőkkel egy szobában alvó gyerekeknek sokszor szorongató, megmagyarázhatatlan élményeik vannak – hol viharról, hol birkózásról beszélnek –, a szülők félálomban vagy féléberen átélt házasélete következtében.)
A tévézésről úgyis tud mindent. (A szaktanács: 3-4 éves kortól 9-11 éves korig csak közösen kiválasztott műsort nézzen a gyerek, valamelyik szülővel együtt! A televízió előtt töltött idő ne legyen több napi 20 percnél! A tévé vagy a videó ne “csurogjon”! Maguknál mindennek az ellenkezője valósul meg, és az biztos, hogy ebben a műsoridőben rengeteg olyan benyomás éri a gyereket, amelynek feldolgozhatatlansága esetleg csak a későbbiekben fog megnyilvánulni.) Lehet, hogy “Borcsi is így szereti” a késői lefekvést, de az én ismereteim alapján ezt nem hihetem el. A gyerekek nagyon gyakran mutatják, hogy nekik is az jó, amit a szülők úgyis szeretnének, hogy így is, ezzel is elnyerhessék a szülők szeretetét.
Minden nevelés önnevelés – mondja Rudolf Steiner.
Ha időnként időt szakítunk arra, hogy vizsgálgassuk, mi is van velünk, közelebb fogunk jutni gyerekeink megértéséhez is.
