Nem véletlenül kapta meg Bíró Eszter idén a Nők Lapja “Sztár lett” díját.
– Mi a legfontosabb emléked gyerekkorodból?
– Hárman vagyunk testvérek; a húgommal, a bátyámmal, és anyukámékkal, egy két és fél szobás lakásban laktunk, aminek az volt a szépsége, hogy a ház körül fantasztikus kert burjánzott, mi meg alig voltunk a lakásban. Nyugodt, szép és boldog időszak volt. Ezért is ragaszkodom nagyon a kerthez. Nem lennék rá képes, hogy egy pesti bérházban lakjak huzamosabb ideig.
– Most van kerted?
– Szerencsére igen. Bár elég kicsi, van benne fenyőfa, bokrok, rengeteg virág, az ablakban meg muskátli. Paprikapalántákat is vettünk, mert az a párom kedvence. Igazából a vadromantikus kereteket szeretem, amibe “bele lehet feküdni”. Gyakran előfordul, hogy haza megyek, be se megyek a lakásba, hanem belefekszem a fűbe. Azt szeretem, ha a kert úgy néz ki, mint valami erdő.
Most visszagondolva, a szüleim idillivé tették a gyermekkoromat. Igaz, nem volt egyszerű, mert más voltam, mint a többi gyerek. A bánataimat mindig a zenével gyógyítottam.
– Melankolikus vagy?
– Azért nem mondanám ezt, mert ugyan van bennem egy nagy adag érzékenység, de optimista is vagyok. Bennem van az “alig várom, mi lesz holnap; de jó felkelni reggel” attitűd is. De előfordult, hogy rosszabb passzban voltam, Például az iskola is rossz hatással volt rám, és soha nem tudtam igazán elfogadni. A szorongást: hogy bemegyek, és vajon írunk-e dolgozatot, és az emiatti gyomorgörcsöket szívesen elfelejteném.
– Hogy jöttél ki a többiekkel?
– Jól. Nem voltak konfliktusaim, és nem én voltam, aki mindenkibe belekötött. Nem voltam hangadó sem – legalábbis, az iskolán belül. De mindig úgy éreztem, hogy át akarok valamit adni az embereknek magamból. Megváltoztatni az életüket, gyökerestül felforgatni a világot. A középiskolában is lázadó típus voltam; volt olyan irodalomóra, ahol kilencven percen át vitatkoztam a tanárral egy versről, mert úgy éreztem, nem arról szól, amit ő gondol.
– Milyen zenéket hallgattál akkoriban?
– A nyolcvanas-kilencvenes évek popzenéit, filmzenéket, héber és tatár dallamokat. És musicalt. Főleg, amikor ráébredtem, hogy ilyen műfaj egyáltalán létezik. Az első élményem, amikor elhatároztam, hogy szeretnék musicalben játszani, akkor ért, amikor úgy tizenegy éves koromban megnéztem a Nyomorultakat. Onnantól kezdve belevetettem magam a musicalek világába. Például szinte csak azt zongoráztam – merthogy nyolc évig tanultam ezen a hangszeren. Huzamosabb ideig nem is tudtam klasszikus műveket gyakorolni. Egyébként iszonyúan szerettem zongorázás közben énekelni, sőt, dalokat is írtam, amelyek talán a legbensőmről is szóltak.
Éjjel-nappal színházba jártam. Tizenhárom-tizennégy éves koromban, az iskolából hazajövet beültem valahova egy szendvicsre, ott megírtam a leckét, utána meg bementem a színházba. Minden jegyszedő nénit ismertem, beraktam az iskolatáskám a ruhatárba, ők meg ingyen beengedtek. Gyakran előfordult, hogy megnéztem egy matinét, egy délutáni és egy esti előadást. Beleszerettem a színházba.
– És mikor voltál először igazán szerelmes?
– Sokszor, de általában reménytelenül. Úgy éreztem, engem senki nem vesz észre, másrészt, mindig jópár évvel idősebb fiúkba voltam szerelmes. Az első nagy szerelmemet tizennégy éves koromban éltem meg és nagyon rövid ideig tartott. A fiú tizennyolc volt – valószínűleg ezért. Hogy ezt a kéthetes fellángolást kiheverhessem, arra kellett két hosszú év.
Összetörte a szívem, és két esztendeig nem is tudtam másra nézni, mert nem tudtam kiverni a fejemből. Többször is összefutottam vele azóta, de ezek a találkozások borzasztóak voltak. Meg sem tudtam szólalni, és mindig gyorsan elfutottam. Normálisan beszélgetni csak tíz évvel később tudtunk…
Sztár lett – II. rész>>
