![](https://nlc.hu/uploads/2025/02/lauperc.jpg)
A szülőknek szóló kézikönyvek, magazinok tele vannak olyan tanácsokkal, hogyan kezdjük mihamarabb újra a szexuális életet a szülés után. Elterjedt nézet, hogy a szexuális élet gyakorisága elengedhetetlen a boldogsághoz, a kiegyensúlyozott párkapcsolathoz és ahhoz, hogy egy nő (és anya) teljesnek érezze az életét. Erős társadalmi nyomás nehezedik az anyára, hogy mihamarabb “elvágja a köldökzsinórt”, és újra nő legyen (mintha nem lehetne egyszerre anya és nő…). A kultúránk ilyen szempontból “szeparatista” beállítottságú, az anya és a gyerek mihamarabbi elválását szorgalmazza a párkapcsolat megőrzésének, megvédésének jegyében. Vajon a gyerek tényleg veszélyezteti a párkapcsolatot? Az az elvárás a nőkkel szemben, hogy szexuálisan mindig rendelkezésre álljanak, nem egy férfiközpontú társadalom igényeinek kivetülése?
Ebben a pszichoanalitikus felfogáson alapuló kultúrában nagyon fontos a “pár újra egymásra találása”. Emiatt számos pszichológus és gyerekorvos a különalvás mellett foglal állást, mert szerintük ártana a párkapcsolatnak, meglazítaná a szülőket egymáshoz fűző köteléket. Mindeközben egyre több szülő vállalja fel, hogy a gyerekeikkel alszanak, hónapokon vagy akár éveken át. És nem tűnik túl hihetőnek, hogy ezek a párok mind önmegtartóztatnának ennyi ideig…
![Szülés után választani kell a férj és a gyerek között? Szülés után választani kell a férj és a gyerek között?](https://nlc.hu/data/cikk/14/133292/1.jpg)
Első felmerülő kérdés, hogy az adott párkapcsolatban mit jelent az, hogy “újra egymásra találnak”, vagy “visszakapják egymást”? Egyes pároknál ez szexuális síkon értendő, de mások ilyenkor a kizárólag kettesben eltöltött időre gondolnak: beszélgetésre, filmnézésre, romantikus vacsorákra. Mindkét esetben azt várják a szülőktől, hogy otthagyják az újszülött kisbabát annak érdekében, hogy a pár a tagjai “visszakaphassák egymást”, mintha a csecsemő elvette volna őket egymástól… Ez eleve érdekes megközelítése a gyerek születésének: inkább egy törésnek, szeparációnak tekinti, mint egy logikus folytatásnak, a pár végső uniójának, a szerelmük kiteljesedésének. És ehhez kapcsolható a születéskor az a rítus is, amikor az édesapa elvágja a köldökzsinórt, szimbolikusan elválasztva a kisbabát az édesanyától.
Csakhogy az emberi lények nem számokként viselkednek, egy-egy születés nem egyszerűen plusz egyet jelent. A család nem heterogén individuumok összessége, akik egymástól szeparáltan léteznek. A kultúránkban a születés az elszakadás, elválás és individuummá válás archetípusa. Ezzel áll ellentétben, hogy biológiai szempontból az embergyerekek éretlenül születnek, és ahogy a metafora jól kifejezi, 9 hónap “vörös vér” után kilenc hónap “fehér vér”-re van szükségük: anyatejre, közelségre, hordozásra. A társadalmunk két egyént lát ott, ahol más kultúrák csak egyet. Az anya és a csecsemő egy egységet alkot. Ha ezt elfogadjuk, akkor a kisbabáról alkotott képünk megváltozása szükségszerűen magával vonja a párkapcsolattal és a családdal kapcsolatos nézeteink felülvizsgálását is, és ez a saját családi kultúránk alapjait képezheti…
Olvass tovább a Fészekalja blogon!