Szeretem a prózát, de a kamaszkori József Attilá-s pre-emós soft szuicid korszak után, amin azt hiszem, nyolcadik után és gimi második előtt sokan átestek, nálam továbbra is kedvencek maradtak a versek.
Perverz vagyok bizonyára, mert van olyan, de tényleg, hogy este fáradt vagyok – “hol a pizsid, mossálfogat, itt az alvósnyuszid a kanapén, jó adokmégegypuszit” –, és szeretnék csak pár sort olvasni, ami jólesik, ami valahogy eltalál. És jézusom, úristen, odamegyek, de tényleg oda a könyvespolchoz és LE-VE-SZEK, de le ám, egy verseskötet arról a polcról, ahol külön a versesköteteket tartjuk. Sőt, nagyon durvát mondok. Van, amikor nem tudok hirtelen dönteni, és le sem merem írni: TÖBB verseskötetet odaviszek az ágyam mellé, és akkor ott, beleolvasgatva eldöntöm, éppen Kosztolányi vagy Pilinszky után gurul le a fejem a párnára. Ilyen ez.
Sőt, olyan durvát mondok, hogy ezt már tényleg csak az erős idegzetűek olvassák: tavaly karácsonyra a férjemtől kortárs KÖLTŐK köteteit kértem.
Így.
Nemes egyszerűséggel: szeretem a verseket. “Ilyen is van!” – mondaná erre a dédi.
Ja, és az alapkérdés, hogy mire is volt jó ez a sok versposztolgatás a közösségi oldalon: egy csomó olyat olvastam, amit nem ismertem (és jókat). Nem zavart, hogy át kell görgetnem három Hajnali részegséget és két haikut.
Most pedig nyugodtan öntsetek egy vödör vizet a fejemre. Vagy mégis inkább ne, kezd hűvös lenni, és az adományokat a magyar ALS Betegségben Szenvedők Lehetséges Megsegítésére nevet viselő alapítvány úgysem kapja meg...
