Jó volt látni, milyen sokatoknak nyerte el a tetszését Szabó Zsuzsa története, aki a szentendrei skanzen igazgatói székét hagyta ott, hogy fodrász legyen. Olvasva a cikkre érkezett kommenteket, fájdalmas volt találkozni azzal, hogy néhányatokat kritizálják, szapulják, ha büszkélkedni mer sikerével, mert az “büdös”.
Ezt sajnos az élet más területein is tapasztaljuk, halljuk, de szeretnénk, ha legalább itt szabadon elmondhatnátok, és nem kellene attól tartani, hogy más emiatt leolt. Elég szomorú az, hogy még mindig lehet érezni azt az elvárást, hogy a nő – akár 5, akár 55 éves, mindegy – legyen kedves, szerény és visszahúzódó, és miközben egy férfi teljesítményétől illik elájulni, egy nőét csendben tudomásul vesszük. Legjobban akkor tudunk hallgatni egy eredményről, ha az a miénk.
Na nem. A történetek – a ti történeteitek, a mindennapokban helytálló nők történetei – erősek és erőt adnak. Mert érezzük, hogy nem vagyunk egyedül, hogy azzal a nehézséggel, amivel mi szembenézünk, mások is küzdenek, sőt vannak, akik már sikeresen le is küzdötték. Ők lehetnek előttünk a példa. A történeteket olvasva elhisszük, hogy nekünk is sikerülhet az, amiről nem is hittük volna.
Mi örülnénk, ha nem kapna nagyobb teret a személyeskedés, egymás kioktatása, érdemeinek kisebbítése, mint a dicséret. Biztosan sok olyan nő él közöttünk, mint Szabó Zsuzsa, csak még nem ismerjük a történetét. Oszd meg velünk, osszátok meg egymással! A napköziben volt egy dicsőségfal, amire mindenfélét kitehettünk, amit azon a héten elértünk, aminek közösen örültünk. A boltokban is látjuk a hét dolgozóját. Nálunk ugyan egyik sincs, de a meghívás állandóra szól: bármikor szívesen olvasunk büszkeségeitekről.
Nem számít, ki mit gondol – hogy emiatt gyerekes vagy beképzelt vagy. A lényeg, hogy te mit gondolsz magadról – de nem is magadról, hanem arról, hogy miért érdemes küzdeni.
