A pokol legmélyebb bugyra – szexuális bántalmazás gyerekkorban

A szülők a cukros bácsitól, a lesből támadó perverzektől féltik gyermekeiket, pedig ők vannak a legkevesebben. A kutatások szerint a gyereket szexuálisan bántalmazóknak csak a 10 százaléka nem tartozik a családhoz, de nagy részük ismerős (tanár, edző, lelkész, egészségügyi, iskolai személyzet). Az esetek felében maga a szülő, mostohaszülő az elkövető, a maradék pedig szintén rokon. Kuritárné Dr. Szabó Ildikó klinikai szakpszichológus elmondása szerint az emberek gondolni sem szeretnek erre a jelenségre, ezért szinte soha nem esik róla szó, a bűnügyi statisztikákban alig van nyoma.

“Sokan a szakmában sem akarják észrevenni mindezt, mert nem vagyunk készek szembenézni a ténnyel, hogy normálisnak tűnő családokban, a szomszédságban, a rokonságban mi zajlik. Magyarországon e témában kevés a kutatás, a megbízható adat. A dolog tabujellegét azonban azzal tudjuk megtörni, hogy beszélünk róla, ezzel is lehetőséget adva arra, hogy az érintettek segítséget merjenek kérni. Rengeteg felnőttkori pszichés és szomatikus betegség forrása gyermekkori trauma, ez pedig megelőzhető lehetne” – mondja a pszichológus.

Egy ágyban az ellenséggel

Mónika családját a játszótérről ismertem: gyönyörű, gondoskodó anyuka, helyes férj, két csilingelő hangú kislány. Egyszer csak azt hallottuk, hogy válnak, mert az apa zaklatta a gyerekeket. Sokan álltak döbbenten a hírek hallatán, mondván kizárt, hogy az a jó fej, felelősségteljes férj, akit ők megismertek, ilyet tett. Mónika hangja elhalkul, amikor felidézi az öt évvel ezelőtt történteket.

“Lassan, szinte észrevétlenül csúsztunk bele abba, hogy rossz anya vagyok, rossz feleség, egy nulla, annak ellenére, hogy én tartottam el a családot, és vezettem a háztartást. Elválasztott a régi barátoktól, én pedig féltem, és évekig próbáltam fenntartani a »szent család« képét. Hat- és háromévesek voltak a lányok, amikor elment tőlünk, előtte egy évvel kezdett velük együtt fürdeni. Szóltam, hogy nem olyan kicsik már, vegyen magára egy fürdőgatyát, de az volt a válasz, hogy csak játszanak, és »egyébként is az én lányaim, azt csinálok velük, amit akarok«.

Elkezdtem trükközni: a kád mellé ültem beszélgetni velük, nyitva hagytam az ajtót, be-beszaladtam valamiért. És közben annyira szégyelltem ezt az egészet, de nem mertem beszélni róla senkivel.

Amikor eljutottam oda, hogy váljunk el, belement, mert én fizettem ki őt a lakásból, és mindent megígért, többek között azt is, hogy nem fürdenek többé együtt. Elköltözése után két hónappal a nagyobbik lányom egy este azt mondta, »képzeld, apával úgy fürdünk, hogy gyertyák égnek a kád mellett«. Kiderült, hogy gyertyafényes fürdőzések voltak, pucéran voltak a kádban mindannyian úgy, hogy a volt férjem a két lába közé ültette az egyiket, és nem tiltakozott, amikor a másik odanyúlt a micsodájához. Az is megtörtént, hogy az aprócska zuhanyzóba zsúfolódtak be hárman, ilyenkor a volt férjem nemi szerve a lányom arcához ért. Fény derült a hangyás játékra is, amikor úgy csináltak, mintha hangyák szaladgálnának a testükön, apa pedig csiklandozás közben elkapta azokat. Amikor »a hangya a bugyijukba ment«, apa oda is benyúlt. Ezek után nem engedtem oda őket, és akkor megkezdődött a háború.

Amikor minket elválasztottak, a bíróság kimondta, hogy ellenőrzött kapcsolattartás lehet a volt férjem részéről, és egy alapítványhoz küldtek minket, ahol a kettőnk közötti kötelező mediáció zajlott. A mediációt vezető pszichológus ordibált velem, hogy miért nem hagyom, hogy az apa elvigye őket.

Elmeséltem neki, hogy mi történt, mire visszakérdezett: »És megujjazta őket? Ha nem, akkor mit izgul?«

Az első pszichológiai vizsgálat egyértelműen megállapította, hogy a lányok igazat mondtak, nem lettek betanítva, de az elkövetkező években még háromszor meghallgatták őket. Volt olyan szakértő, aki szerint a »túláradó apai imádat elmosta az énhatárokat, ezért nyúlt be a bugyijukba«, és egyébként sem traumatizálta őket az esemény. De honnan tudhatom, hogy ez nem csap vissza később, hogy milyen emlékeik lesznek? A BRFK gyermekvédelmi osztályán a rendőr és a pszichológus egyértelműen bűnösnek találta az apjukat, a feljegyzést átküldték az ügyészségre, ott pedig felmentették, mert az események nem merítették ki a kiskorú veszélyeztetését, és még beletartoznak a társadalmilag elfogadott normákba. Közben a volt férjem elkezdett zaklatni, rám törte az ajtót, megvert, ezért feljelentettem, és jogerősen elítélték életveszélyes fenyegetés és bántalmazás miatt. Éktelen energiák árán érem el azóta is, hogy csak szakértői felügyelet mellett láthassa a lányokat a humán szolgáltatónál (gyermekjóléti és családsegítői feladatok alapellátásáért felelős intézmény), egy másik személy jelenlétében. Én ezt megtettem, mert anyagilag független voltam, és a család mögöttem áll. A volt férjem azóta befűzött egy fiatal lányt, akinek a lakásába éppolyan korán beköltözött, mint hozzám, és a lány terhes. Kislányuk lesz. Én pedig nem tudom, hogy most mit tegyek, nem mehetek oda figyelmeztetni, mert nyilván ő egészen más történetet hallott rólam, meg arról, miért váltunk el, és nyilván azt hiszi el. Évekig én is elhittem mindent…

Mi zajlik a gyerekben?

A szexuális bántalmazások áldozatai felnőttként gyakran számolnak be arról, mennyire kívülállóvá tette őket gyerekkorukban a titok. Kovács-Tóth Beáta klinikai gyermek-szakpszichológus felhívja a figyelmet arra, hogy minél fiatalabb az áldozat, annál jobban ki van szolgáltatva.

“Míg felnőttkorban az ismétlődő trauma a már kifejlődött személyiség struktúráját rombolja, addig a gyerekkorban átélt trauma maga alakítja ki és torzítja a személyiséget. A gyermek nem tudja megvédeni magát, kiszolgáltatott helyzetben van akkor, amikor még a pszichológiai védekező mechanizmusai fejletlenek. A gyerek azt veszi természetesnek, hogy tesznek valamit, ami neki rossz, fáj, és ezt az a személy teszi, akit ő szeret. Ha a bántalmazás rendszeres, akkor a halálfélelem a mindennapjai része lesz; retteg az erőszaktól, attól, hogy ma is megtörténik. Az áldozatot gyakran nemcsak azzal fenyegetik, hogy őt megölik, ha nem engedelmeskedik, vagy elárulja valakinek a történteket, hanem a szerettei halálával is. A bántalmazott gyerekek nagyon korán megtanulják az arckifejezés, a hanghordozás, a testbeszéd legkisebb változásait a düh, a szexuális izgalom vagy az ittasság jeleként észlelni. A gyerek ilyenkor vagy megpróbálja elkerülni a helyzetet, vagy engedelmeskedik, mert úgy gondolja, hogy így meg tudja békíteni a bántalmazót. A bűntudat, a bemocskoltság érzése szintén nagyon jellemző, sok abuzált gyermek jut arra, hogy a bántalmazásnak az ő rosszasága az oka. Az önkép súlyos sérülése a felnőttkort is végigkísérheti megfelelő pszichoterápiás kezelés nélkül.”

Az áldozat nem hibás Nincs kifejezett áldozattípus – bármikor, bárkivel megtörténhet egy külső személy általi vagy családon belüli molesztálás, bármilyen nemű, életkorú és testalkatú gyermek áldozat lehet. Az, hogy “olyan” a ruhája, hogy “úgy” viselkedik, nem lehet ok arra, hogy egy felnőtt bántalmazó módon közelítsen hozzá. Szomorú körülmény, hogy társadalmi szinten is a családhoz hasonló módon működik az áldozat hibáztatása. Tény, hogy a szexuálisan bántalmazott gyerekek tudnak szexuálisan provokatív módon viselkedni, de ez minden esetben a bántalmazás következménye, és nem kiváltó oka, vagyis ez már az abúzust követően történik, nem megelőzve, kiváltva az eseményeket. A gyerek sosem felelős azért, ami történt, de sajnos mindig magát hibáztatja. Egyes bántalmazók csak a lányokat vagy csak a fiúkat molesztálják, de az is megesik, hogy a nagyobbaknak kell a kisebbet lefogniuk, amíg a molesztálás történik, ilyenkor nekik az őket ért traumán kívül azt is fel kell dolgozniuk, hogy közreműködtek a bántalmazásban. A fiúknál gyakoribb, hogy még mélyebbre temetik az élményt, nem vállalják fel felnőttként sem, hogy mi történt velük. A férfiszereppel ez nem fér össze, és nem számít, hogy mindez gyerekkorban történt.