Természetesen mesélhettem volna arról is, hogy házőrzésben, egérfogásban mennyire jeleskednek, de az azóta már megboldogult Alice házőrzésben nem volt erős, néhai Cirfandli pedig valószínűleg rémülten rohant volna fel a fára egy egér láttán. Szóval nem ezért szerettem őket. S bár mostani kutyánk, Lola lényegesen harciasabb, és Schrödinger is meglep néha bennünket egy egérrel, a hasznuk változatlanul lelki természetű. Szívesen el is mesélem, mit is értek ez alatt.
Cipelni a felelősséget
Csak nehogy valaki általános bölcsességként olvassa mondandómat, és elkezdje a tapasztalataimat a saját lelki csipkéinek verésére használni. Manapság ugyanis minden
sarkon – a világháló sarkait is beleértve – settenkedik valamilyen megmondó, aki szerény(telen) ellenszolgáltatás fejében kilátásba helyezi, hogy megállapítja, mi a baj veled. Sőt már adja is a gyógyszert az általa imént diagnosztizált elváltozásaidra. Én azonban nem vagyok ilyen határtalan tudású és önbizalmú. Különösen lelki kérdésekben. Nem tudom általános szabályba foglalni, hol húzódik a normális, az egészséges határa.
Húsz éve még könnyebben dobálóztam volna nagy szavakkal, ma azonban már inkább az érdekel, hogy például az állatokhoz való viszonyunk, a velük való együttélésünk hogyan változott, és miért jó ez nekünk. Hogy az állataim és én mire használjuk egymást kölcsönösen.
Szerencsés gyerek voltam. Erzsi néni, a házvezető nénink kétéves koromtól állandóan vidékre hordott a rokonaihoz. Így aztán a nagyon elvékonyodott rokonságunk mellé kaptam még egy családot. Kezdetben valószínűleg nagy teher lehettem a vállukon. Hogyan lesz képes egy meglehetősen suta, dongalábbal született pesti kisfiú, aki otthon a csapból nyerte a vizet, vízöblítéses vécét használt, boltban vásárolt kenyeret evett, beilleszkedni ebbe az egészen másfajta életbe? Egy darabig pátyolgattak, tyutyujgattak, aztán – szerencsére! – rájöttek arra, hogy ez egyikünknek sem jó. Így aztán majdnem teljes értékű falusi gyerek lettem azokra a hetekre, hónapokra, amelyeket ott töltöttem. Feladatokat kaptam, és senki nem próbált megóvni ennek a világnak a hatásaitól (lásd Tüskevár-effekus). Feladataim között roppant előkelő helyet foglalt el az állatsereglet. Mint minden rendes háznál, az én maklári családomnál is volt kutya, macska, csirke, ló, tehén, disznó. A kertben fellelhető ízeltlábúakról nem is szólva.
Az első felelősségteljes feladatom az állatok körül az etetés volt. És annak a felismerése, hogy ezek a nagy – hozzám képest irtó nagy – állatok éhen halnának, ha nem kapnának enni. Tőlem. Ettől valahogy nagyobb lettem, és elkezdtem cipelni a felelősséget: mikor, melyiknek, mit, mennyit?
A törődés szutykos formája
A következő lépés a nevelés volt, amikor rá tudtam venni valamelyik ápoltamat, hogy hívásra odajöjjön, vagy engedjen a jászolhoz. (Csirkeszelídítői sikereimről majd más alkalommal számolok be részletesen.) A nagy ugrást a ganajozás jelentette. Ez ugyanis nem túlságosan poétikus ténykedés. A törődés közvetettebb, ráadásul szutykosabb formája. De ezt is sikeresen megugrottam…
Amennyire vissza tudok emlékezni ezekre az évekre, nem emberiesítettem az állatokat. Még a társállatokat sem. Nem volt kétségem afelől, hogy a kolbász az ólban röfögő disznóból készül majd télen, amikor engem is kivernek hajnalban az ágyból a disznóölésre. Az is világos volt számomra, hogy a kutya meg a macska sem örök életű.
Ha valamelyik állat elpusztult, sajnáltam, hiányzott. Gyászt nem viseltem. Hiába, mázlista voltam. (Ami persze nem jelenti azt, hogy egy trendi agyturkász számára ne képezhetnék tartós bevételi forrást.) Valószínűleg azért meséltem el ezt a nem túlságosan fordulatos történetet, hogy kiderüljön belőle: az állatokhoz való viszonyom nem szimbolikus, hanem praktikus. És hogy világossá váljon: a lelki haszon, amelyet az állatok számomra hajtanak, maga a törődés. Hogy törődhetek velük.
Ne engedj a nyomásnak!
Talán ezért is nem tartottunk sokáig állatot Budapesten. Honnan lett volna ideje egy magamfajta lóti-futi embernek arra, hogy levigye sétálni a kutyát! Aztán a kislányom nyomásának engedtem, és belépett az életünkbe Cirfandli, a macska. Amikor kertes házba költöztünk, kis vonakodás után a kutyába is belementem.
Nem bántam meg. “Karbantartó” lelkű ember vagyok. (Nietsche megközelítése szerint: teve, aki minden nehézséget elvisel és minden kötelességet magára vállal.) Ha elromlik valami, addig nem nyugszom, amíg meg nem javítom/javíttatom. Pláne rosszul viselem, ha az embereimmel, állataimmal van baj. Először önvizsgálatot tartok, hogy jó gazdájuk voltam-e, törődtem-e velük, de aztán sebesen előkapom a csavarhúzót, a fúrógépet, a ragasztót… Ha még így sem sikerül? Akkor hervadhatatlannak tűnő vigyorgásom lekókad. Néha megesik… Ha valaki a fentiek alapján skatulyát keres nekem, valószínűleg abba passzolok a legjobban, amelyen az a címke áll: pozitív pszichológia.
Számomra azok az ember-társállat kapcsolatok fontosak, amelyekben az érintett felek jól érzik magukat. Ami persze egyre nehezebb. A megmondók, ügynökök (bocs: értékesítők) és hatalomiparosok ugyanis fölöttébb hajlanak arra, hogy az ember-társállat viszonyt is iszonytató terhekkel pakolják meg. A huszadik században többnyire még a szexet terhelték meg mindenféle eszmékkel. A múlt század vége felé a táplálkozásunkat. Mára sikerült a gyerek nemzése-kihordása-nevelése együttest is hadszíntérré tenni. Most éppen abban a szakaszban járunk, amikor egyre brutálisabbá válik az úgynevezett életmód-előíró fasizmus. Ez pedig kezd beszivárogni a társállatainkkal való viszonyunkba is. Ha engedsz ennek a nyomásnak, előbb-utóbb azon veszed észre magad, hogy a kutyád fajtája, pedigréje fontosabbá válik, mint a hozzá való viszonyod. Innen pedig már csak egy lépés a sintértelep…
Cikkünk a Nők Lapja Psziché korábbi számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Mi számít megcsalásnak?
- A jelen pillanatról nem lehet lekésni – Test és lélek
- Viktimológia – Kiből lesz áldozat
- Párbeszédek – Müller Péter, Hevesi Krisztina, Havas Henrik, Szendi Gábor
