Persze mi, szülők, már azelőtt görcsölünk, mielőtt útra bocsátanánk csemetéinket… Vajon jó helyen lesz? Nem fogják bántani? Kedvesek lesznek vele az óvó nénik? Mi lesz, ha mindennap sír majd? És még sokáig sorolhatnám… A mi esetünkben kicsit talán egyszerűbbnek bizonyult a beszokás, mert volt egy kislány, akit Zizi ismert már (és ez szerintem nagyon fontos… legalábbis az elején), és abban is biztosak voltunk, hogy a lehető legjobb óvó kezek alatt lesz.
Meggyőződésem, hogy rengeteg “összetevőn” múlik, hogy sikerül-e könnyen beszokni az új környezetbe… És ha egy fogaskerék nem működik jól, már borulhat a rendszer… Nálunk, úgy érzem, párosult a tudatosság és a szerencse, mert azon kívül, hogy az első két hétben ébredés után nem akart kikelni az ágyból, és azt mondta, hogy nincs kedve játszani, hanem csak nézni szeretné a gyerekeket, nem adta más jelét annak, hogy nem szeret ott lenni… Sőt tulajdonképpen arra jöttem rá, hogy ez az idő valószínűleg arra kellett neki, hogy megtanulja-megismerje mind a 28 pajtását… Ami lássuk be, nem kis feladat (én még most sem tudok minden gyerkőchöz helyes nevet társítani).
Azóta mindenkiről barátjaként beszél, amihez nyilván az is hozzájárul, hogy vegyes csoportba írattuk, így gyakorlatilag ő a legkisebb… Tehát mindenki őt babusgatja, és senki nem veszi el a játékát…
Mi járult még hozzá a sikeres beszokáshoz? A teljes cikket Az élet szép blogon találod!
