Renner Erika ügye igazi szimbólum lett, miután a volt barátja által lúggal megcsonkított áldozat túlélt egy előre kitervelt, hidegvérű támadást, majd a vele történtekkel bátran kiállt a nyilvánosság elé. És ahogy telik az idő, az események egyre inkább annak a szimbólumává válnak, hogy a hazai igazságszolgáltatás hogyan kezeli a bántalmazásos ügyeket. Kedd reggel óta azt várjuk, hogy az Alkotmánybíróság helyt adott-e a lúgos orvos panaszának. A tét nem kicsi:
Bene Krisztián akár ki is jöhet a börtönből, és az egész tárgyalássorozat kezdődhet elölről.
(Azóta az AB holnapja alapján egy darabig tologatták, majd teljesen levették a napirendről az ügy tárgyalását.)
Hétfőn, a döntés előestéjén pedig még látványos sárga rózsás szolidaritási akció is szerveződött a parlament elé – ott voltunk mi is, hogy elmondjuk: Renner Erika és az összes áldozat mellett állunk, nem szeretnénk, hogy zöld utat kapjon az alkotmánybírósági panasz. Ahogy végtelenül elegünk van már a magyar hatóságok, köztük a rendőrség és a bíróságok majdnem tökéletes impotenciájából is. Az pedig szintén mélységesen felháborító, hogy hosszú évek telnek el, és rengeteg a turné első foktól a Kúriáig, mire elítélnek egy bántalmazót. Feltéve, hogy végül nem ússza meg szárazon vagy egy enyhének tűnő ítélettel.
A tényeknél és a pontos számoknál maradva, Bene Krisztiánt a Kúria életveszélyt okozó testi sértés miatt öt év után ítélte jogerősen tizenegy éves börtönbüntetésre. Az pedig végleg a felfoghatatlan kategória, hogy a héten kiderült: 2014 óta húzódik a darnózseli hentesként emlegetett férfi ügye, és még mindig nincs vége. N. János azok után, hogy vidéki családi házuk pincéjének húsfeldolgozójában több tanú szerint is feldarabolta és ledarálta felesége holttestét, ma szabadlábon védekezik. Sőt, máig abban a házban él a gyerekeivel, ahol a vádak szerint az Amerikai Psychóba illő kegyetlenséget elkövette.
Bene Krisztiánnál egyértelmű bizonyítékok mellett is négy bíróságra volt szükség, hogy sikerüljön egy közveszélyes bűnözőt börtönbe küldeni, sőt a folyamat során egyszer eljött az a pont is, amikor az ügy már nagyon közel állt ahhoz, hogy végleg eltűnjön a süllyesztőben. N. Jánost eddig kétszer felmentették, a Győri Ítélőtábla harmadszorra végül október végén hét év börtönbüntetést szabott ki rá, ám nem emberölésért, hanem könnyű testi sértésért. A végtelen történetnek tetsző eljárásokkal pedig az a legnagyobb baj, hogy újabb elviselhetetlen terheket rónak az áldozatokra.
Fotó: Neményi Márton
Jóérzésű ember joggal teszi fel a kérdést: hány év mehet el büntetlenül egy áldozat életéből a jogorvoslatra? Összességében mennyit lehet még elvenni egy áldozat idejéből? Hiszen minél később kerül megnyugtatóan pont az ügy végére, annál később következik be a szükséges felépülés, a feledés és a gyógyulás. A továbblépés. Az új életszakasz. Nem csak az áldozatok, ugyanúgy családjaik és szeretteik számára is. Akárhány újabb kör, az áldozatnak szinte biztos, hogy újból és újból tanúskodnia kell, felsorolva, ezáltal újraélve az elszenvedett traumákat és szörnyűségeket. (Erről a tapasztalatról Renner Erika is beszámolt jó néhány alkalommal.) Kinek gyógyulnak be így valaha a sebei?
Arra a rendszerre, ami ilyen helyzetbe kényszeríti az áldozatokat, mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy támogató és humánus lenne. A kettős mérce és a látványos szexizmus pedig külön felháborító, főleg ahogy a Fővárosi Törvényszék a lúgos orvoshoz és a darnózseli ügyhöz képest eljárt például Kertész Ágnes ügyében. Az élettársával szembeni gyilkossági kísérlettel vádolt fiatal nőt az eset után már kicsit több mint két évvel, mindössze tizenkilenc irat alapján jogerősen elítélték – a huszadik maga az ítélet volt. A jelenleg köztársasági elnöki kegyelemre váró kisgyerekes anyukának lassan 200 napja kell a kalocsai börtönben ülnie, miközben egyetlen közvetlen bizonyíték sem került elő az eljárás során, ami a bűnösségét bizonyította volna. A bíró indoklása valamiért mégis elsősorban a sértett fél, a férfi vallomására támaszkodik.
És hány olyan ügy, hány olyan abúzustörténet lehet még, ami eleve el sem jut a bíróságra, vagy ha ott van is, teljesen a radar alatt marad? Ha pedig már itt tartunk, mikor lesz az áldozatoknak végre valódi védelme és igazi igazsága? A családon belüli erőszak hány tragikusan elhunyt áldozatának emlékét fogják még megalázni szakmaiatlan, felkészületlen hivatali hozzáállással? Mennyi vérnek kell még folynia, hogy valaki tegyen végre valamit, hogy a felelősök, a döntéshozók felébredjenek? Hány nőnek (gyereknek, férfinek) kell még életét veszítenie, hogy érdemi változás történjen, és a rendszer a helyén kezelje, kellően komolyan vegye a családon belüli erőszakot? Mikor tűnik már föl végre, hogy a társadalom egyre nagyobb része mondja azt, hogy elég volt?
Ha nem történik hamarosan érdemi változás, az még a mostaninál is drámaibb helyzetet teremthet. A kulcs pedig elsősorban az oktatás lenne, mert a bírák, az ügyvédek, az ügyészek, a rendőrök és kollégáik többnyire nem elég képzettek, érzékenyek a legtöbb esetben a családon belüli erőszakkal kapcsolatban. Gyakran még ők, a szakemberek sincsenek tisztában a bántalmazás pszichológiájával, ahogyan sürgősen új, kreatív megoldást kellene találni a többnyire négy fal közt történő, így viszonylag nehezen bizonyítható kapcsolati erőszakok bizonyítására is. A társadalom általános tudásszintjéről már nem is beszélve, hiszen az óvodától az egyetemig nagyrészt nagyon keveset hallunk, tanulunk az erőszak természetéről.
Ha mindez elmarad, és főleg ha még a lúgos orvos is szabadul, félő, hogy végleg megrendül a magyar áldozatok és a velük szolidaritást vállalók igazságszolgáltatásba és egyáltalán az igazságba vetett hite. Renner Erika ügye ezért is szimbólum: sok múlik az alkotmánybíróságon, amely most minden magyar áldozatnak és rajtuk keresztül minden magyar nőnek fog üzenni azzal kapcsolatban, hogy milyen országban is élünk. Ha olyanban, ahol a jog végleg elveszíti a hitelét, elképzelhető, hogy nem marad más, mint a végső elkeseredés, a teljes kiszolgáltatottság.
