Szép emlékű, régi munkahelyem volt olyan messzire tőlem, hogy az napi másfél óra csodás BKV-utazást jelentett oda is, vissza is.
Ez a sok utazás persze azzal járt, hogy már fél ötkor felkeltem mindennap, a gyerekeim 7 előtt az iskolában voltak, én meg suhantam a buszon a munkahely felé. A fél ötös keléshez és ahhoz, hogy kialudjam magam, úgy 9 körül le kellett volna feküdnöm esténként, de ez természetesen nem ment, mert csak 8 után, mikor a lányaim már elcsendesedtek, jutott némi időm magamra, pótlandó munkákra, tornára, kádban ázásra, egy jó filmre, horgolásra, bármire, ami kimaradt aznap. Gyakran erre az esti időszakra esett a másnapi ebéd megfőzése is, 11 előtt esélyem sem volt ágyba kerülni. Így alakult az, hogy egy idő után tényleg bárhol és bármikor el tudtam aludni.
A BKV járatain az alvással az a kis bökkenő van csak, hogy ki kell fejleszteni magunkban egy olyan szuperképességet, ami felébreszt épp azelőtt, hogy le kellene szállni a megfelelő megállónál. Néha nem sikerült, néha addig bóbiskoltam, hogy újra kellett terveznem az útvonalamat, mert kikötöttem a végállomáson egész véletlenül. Viszont megtanultam úgy aludni ülve, hogy közben nem esik le a fejem, és úgy bóbiskolni, hogy az mások számára szinte észrevétlen marad. Ám azért sehol sem vagyok a képeken látható emberekhez képest, akik valószínűleg a kialvatlanság sokkal magasabb fokán voltak épp, mikor kép készült róluk. Mert ahhoz, hogy egy könyvespolcra kucorodva vagy az asztal alá tekeredve aludjunk, már kell egy bizonyos fokú elkötelezettség.
