nlc.hu
Aktuális
Till Attila: “Folyamatos szóviharban élünk”

Till Attila: “Folyamatos szóviharban élünk”

Pontosan érkezik, és meglepően kisimult. Laza, mint ahogy azt mindenki gondolja, aki látott valaha egy percet is a tévében Till Attilából. De nyugalom árad belőle. És valami buddhai derű. A filmlaborból érkezett, mert már vágja második játékfilmjét, a "Tiszta szívvel"-t. Egyforma lelkesedéssel mesél a karácsonyi időszakról, a családjáról – és persze a moziról.

Mi izgat a filmkészítésben?
A hatás, elképzelek képeket, hangulatokat, történeteket, aztán mindez megvalósul, életre kel, ez nagyon erős élmény. Imádom a csapatmunkát is, nagyon szeretem, hogy sokan vagyunk. Jobban tudok dolgozni így, mint amikor egyedül vagyok. Ezért is hagytam abba szerintem a festészetet. Szeretek mindent megütköztetni másokon. Az emberek agyáról visszapattanni. Mert olyankor jobban látom, hogy mit csinálok. Nagyon kell ez a fajta emberi inspiráció – és erre a filmkészítés kiválóan alkalmas. Minden embernek a sajátja, hogy állandóan ki akarunk valamit fejezni: akarunk valamit mondani, és valamit kezdeni a körülöttünk levő valósággal. Ennek egyik formája a művészet. Történetesen engem ez érdekel.

A mostani filmedben mozgássérült figurák gengszterkednek. Honnan jött az impulzus, hogy éppen ezzel foglalkozz?
Volt előzménye: az Aaltra című film, amelyben két kerekes székes karakter a főszereplő. A Cirko Gejzír moziban láttam még 2008-ban. Annyira tetszett a szereplők vagánysága, hogy egyből továbbgondoltam, milyen jó lenne a kerekes székes embereket összehozni az erőszak világával. Hogy mi lenne akkor, hogy ha a leggyengébb lenne a legerősebb. Ha a mozgássérültek nem kiszolgáltatottak lennének, hanem igazi hősök. Akiket, ha semmibe vesznek – vagy ne adj’ isten, még bántalmaznak is! –, akkor megharcolják az igazukat, és visszaütnek. Ezzel pedig helyreáll egyfajta rend a világban, mint a népmesékben. Nyilván mindezt erősítette, hogy az elmúlt néhány évben a Kézenfogva Alapítványnak vagyok a nagykövete, és elég sok fogyatékossággal élő emberrel találkoztam, így elmélyült a viszonyom ezzel a világgal. A legfontosabb persze sohasem az ötlet egy film esetében, hanem hogy mekkora érzékenységgel, milyen eredetiséggel alkotják meg a történetet. A mi filmünknél még az is fontos lesz, hogy valóban fogyatékossággal élő fiatalok alakítják a főszerepeket, és nem pedig csak színészeket kértem fel, hogy játsszák el ezt a világot.

Mennyire sűrű a karácsony előtti időszak?
Sűrű, de azért most, hogy a filmemet már vágom, és közben csak a Propaganda című portréműsorunkat forgatjuk, és csak kevés showműsor-vezetői teendőm van, így azért könnyebb. A nehezebb időszak a szeptember– október volt, amikor mindennap a filmet forgattuk, és utána még vasárnap vezettem a Sztárban sztárt.

Till Attila: Folyamatos szóviharban élünk

Mit hoz ki belőled az ilyen nyomás? Összecsuklasz, vagy inkább keményebb leszel?
Nem csuklom össze. Ezen már túl vagyok. Ilyen értelemben már megtanultam fegyelmezett életet élni. Nem mindig ment, de az elmúlt tíz évben már egész jól állok. Nem bulizom ilyenkor. Eleve nem nagyon iszom már, és nem is dohányzom. Jobban koncentrálok a dolgaimra, és ettől sokkal több energiám van. Összpontosul a figyelmem. Nem azon pörög az agyam, hogy mi az, ami nekem jár. Hiszen nem jár nekem az égvilágon semmi. Mindenért megdolgozom, és mindenkinek jobb így. A családnak, nekem, a környezetemnek. Bele lehet szeretni abba, hogy az ember valóban tevékeny, megragadja a helyzeteket, megüti a vasat – nem pedig csak beszél róla. A legnagyobb probléma nálam mindig is az volt, hogy nagyon sokat szeretek beszélni, és “elverbalizáltam” egy csomó mindent. Kitaláltam, elterveztem – és kész. Most viszont már azt szeretem, hogy igavonó barmot csináltam magamból. Jó értelemben, persze.

Mi billentett át?
Semmi. Ez egy folyamat volt, amiben nagy része van a feleségemnek is. Sokszor elmondtam már: miatta lett összeszedettebb az életem. Egyedül szétfolyósabb vagyok. Meg az ember bizonyos kor felett érzi, hogy mi az, amit meg akar még csinálni az életében. És persze ott a félelem, hogy mi van, ha nem tudom megcsinálni a felét se annak, amit eltervezek.

Szembesültél az elmúlással?
Hát igen, folyamatosan. Elég rémisztő.

Lehet, hogy ezért is vettél vissza a káros szenvedélyekből?
Igen. A cigarettát egészségi okokból hagytam el, mert már évek óta utáltam, és mindig arra gondoltam, hogy nem jó, nem egészséges, nem normális. Valószínűleg nem lehet egy életet büntetlenül végigdohányozni. Száz emberből ötnek sikerül. De nem biztos, hogy te is bekerülsz ebbe a csapatba. Ettől megijedtem, nyilván ez is egyfajta halálfélelem. Húszévesen nem érdekelt, hogy hány évesen fogok meghalni. Aztán egyszer csak az ember mégis elkezd ragaszkodni az életéhez.

Amikor rád nézek, elég nehéz elhinni, hogy tizenhat éves a legnagyobb gyereked.
Már el is múlt. A legnagyobb tizenhat, a középső tizenhárom, és hatéves lesz most már a kicsi is.

A haverjuk vagy?
Szerintem ők azt gondolják, hogy a haverjaik sokkal jobb fejek. Ehhez tehát nem vagyok elég menő – de nagyon szeretnek engem, és jóban is vagyunk, minden szempontból harmonikus a viszonyunk. A generációk közti különbségek persze megvannak, de ez nem baj.

Büszkék rád?
Igen, de nincsenek elszállva. Nem hangoztatják és nem élnek vissza azzal, hogy mások a tévéből ismerhetnek. Nagyon rendes gyerekek, és örülök, hogy szerények. Főleg, hogy manapság könnyen megy a menősködés, a felületesség, a pénz imádata, a mindent gyorsan akarás, a dőzsölés. Meg a közélet mintája: a gyors, sokszor korrupt meggazdagodás vágya. De a gyerekeimen azt látom, hogy jó lelkűek, jó az alapanyag. Nyilván minden szülő aggódik azon, hogy mi lesz velük, kik lesznek ők, de nyugodt vagyok, mert normális a világhoz való viszonyuk.

Szeretik, amit csinálsz? Ahogy gondolkodsz, ahogy élsz?
Igen. De most jön majd az, hogy ők választanak maguknak saját világot, életet. Egyelőre még a feleségem és az én hatásom alatt vannak – jó értelemben. Most fog majd kiderülni, amikor elkezdenek leválni, hogy lázadnak-e majd. Annak pedig lehet számtalan formája: a harsány vitáktól elkezdve a teljes elnémulásig, vagy a külföldre költözésig. Nekünk ez még csak most jön, de egyelőre egy egység vagyunk. Ám, ahogy elnézem a mostani generációkat, szerintem sokáig itthon lesznek. Még legalább tíz évig lesz gyerek a háznál.

Till Attila: Folyamatos szóviharban élünk

Sok időt töltötök együtt?
Nem. De keveset sem. Minden este találkozunk. A hétköznapi ritmus szerint, ugye, iskolában és óvodában vannak. Nekem pedig nincs fix munkaidőm, tehát én összevissza vagyok. Tudok menni a kicsiért, például. A hétvégék pedig sokszor teljesen szabadok. Amennyit dolgozik mindenki a mai világban, ahhoz képest én szerencsés ember vagyok, aki maga osztja be az ideje nagy részét.

Van valami közös, amit szerettek együtt csinálni?
Sokat beszélgetünk, mozizunk, mi tulajdonképpen mindig együtt vagyunk, de egyre nehezebb olyan programokat találni, amelyek a különböző korú gyerekeinknek egyszerre megfelelnek. Ha állatkertbe megyek a kicsivel, akkor már nem jön a legnagyobb, néha meg a kicsit kell otthon hagyni, hogy a nagyok a saját ritmusukban szórakozzanak. Mi igazán romantikus képet nem tudunk felmutatni. A korba illeszkedő család vagyunk. Tehát például: mindenki laptopozik otthon. Én már feladtam, hogy ez ellen harcoljak. A 16 éves például vagy a számítógépbe, vagy a telefonjába van belebújva. Nem tudom róla lerobbantani. És még példát sem tudok mutatni, mert én magam is állandóan laptopozom, onnan intézem a dolgaimat, a gép a kapocs a világhoz. Viszont mindenki egymás hegyén-hátán teszi mindezt a nappaliban, közel vagyunk fizikailag egymáshoz, tehát a barlangfeeling megvan, csak digitális körettel.

Gyötör emiatt állandó lelkifurdalás?
Nem, folyamatosan beszélgetünk egymással. Tudom, sokaknál állandó probléma, hogy megőrülnek attól, hogy a gyerekeik az ebédnél is nyomkodják a telefont, de ez van. Nem lehet és nem is kell teljesen szembemenni a korszellemmel. Nem gondolom tragikusnak a dolgot. Van úgy, hogy a gyerekeim nekem is e-mailt írnak, még akkor is, ha mindannyian otthon vagyunk.

Mekkora hangerőn éltek?
Nagyon jókat veszekedünk, zeng tőlünk a ház. Ezzel nem tudok mit csinálni; úgy látszik, ez már így marad. Néha a feleségemmel egymásra nézünk: te, biztos, hogy ez oké így? Tudod, van a romantikus kép, hogy “olasz család vagyunk!” Hát nem. Mi már ezt meghaladtuk. Az olaszban még rejlik valami romantika: sütnek-főznek, és csak azért beszélnek hangosan, mert az egy olyan nyelv, amelynek ilyen vicces a dallama. Nálunk minden este halál komolyan áll a bál a fürdésért, a fogmosásért, a tanulásért, a “miért csak most szólsz, hogy be kell fizetned a kiránduláspénzt?” miatt. Hogyhogy nincs bérleted? Akkor hogy mész reggel? Hát majd apa elvisz taxival! Persze! Folyamatos szóviharban élünk. De szeretjük egymást. Igazán komoly probléma nincs, és amikor nagyon kiborulunk, és kergetem a gyerekeket az ebédlőasztal körül, majd felzavarom őket a szobájukba, akkor azért ők is érzik, hogy ez már sok. Ilyenkor visszavesznek, és körülbelül hat percre helyreáll a rend.

Na de most jön az ünnep, meg annak a csendje…
Nálunk erős családi szokások dominálnak ilyenkor. Azok viszont nagyon-nagyon jók – és az is, hogy mozdíthatatlanul megtörténnek mindig. Karácsonykor mi vagyunk a központ. Én főzöm a halászlét – azt amúgy mindig apám csinálta régen. Most viszont már ő meg az anyósom és a feleségem húga jönnek hozzánk vendégségbe. Mindig nagyon nagy fát veszünk: ha a plafonig ér, azt szeretjük! A gyerekek segítenek díszíteni, takarítani, tehát mindenki kiveszi a részét a készülődésből. Másnap megyünk a rokonokhoz. A feleségem süt kis sütiket, mert pár éve elkezdett cukrászkodni. Persze csak házi szinten, de nagyon jól csinálja, és jól áll neki. Van érzéke hozzá. A gyerekekkel mézeskalácsot készít, a kicsi pedig mindig sokat segít neki. Ezeket mind imádom.

Till Attila: Folyamatos szóviharban élünk

Sosem vesz elő a karácsony előtti neurózis?
Minden, ami végzetszerűen megérkezik – például, hogy lesz karácsony, vagy nyár, tél –, az szorongást indít el bennem. Melankóliára mindig van ok, de közben egyre jobban tudok örülni bárminek. Most már az is nagy öröm, ha komoly hó van! Ha lehet rendesen szánkózni. Én amúgy nagyon nyár- és kánikulaimádó lettem, de az utóbbi években még az őszt, a kora telet is megkedveltem, mert mindig pörgős időszak. A szilveszterrel kapcsolatban pedig most arra vágyom, hogy barátokkal és az ő gyerekeikkel menjünk el egy vidéki házba, és ott együtt bulizzunk, vagy csak úgy legyünk el 3-4 napig. Legyen sok gyerek, és legyen nagyon-nagy hó!

Szoktál magadnak kívánni valamit szilveszterkor?
Nem. Az egész életem egy kívánságműsor. Mindenfélét tervezgetek, jár az agyam, és szeretem az ötleteimet és a terveimet valóra váltani. Ennyi nekem éppen elég.

Till Attila: Folyamatos szóviharban élünk

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top