Zalatnay Cini 1967-ben, a Nem várok holnapig című dalával megnyerte a második Táncdalfesztivált, és ezzel egy csapásra a korszak egyik legnépszerűbb fiatal énekesnőjévé vált, a következő év januárjában pedig – alig húszévesen – ki is repült szerencsét próbálni a popvilág fővárosába, a pezsgő és szvingelő Londonba, ahol már akkoriban is egymás sarkát taposták a menő frizurákat és fantasztikus ruhakölteményeket viselő hírességek, valamint a befutni vágyó popsztárjelöltek. Ebben a közegben egy kelet-európai énekesnő, aki a vasfüggönyön túlról érkezett, nyilván nehezen tudott labdába rúgni – még akkor is, ha olyan szép, tehetséges és kifejezetten trendérzékeny volt, mint Zalatnay.
Zalatnay Sarolta 1969-ben (Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán)
Habár a vágyott nyugati áttörés sajnos Cininek sem jött össze (vagyis pár évtizeddel később, kerülő úton végül mégis összejött, ahogy arról egy másik cikkünkben részletesebben is írtunk), azért korántsem bizonyult elvesztegetett időnek az a Londonban töltött közel két év. Ugyanis az énekesnő így legalább tényleg szó szerint testközelből tanulmányozhatta a popzene egyik csúcskorszakának legnagyobb csillagait és legikonikusabb helyeit; magyar zenésznek korábban még soha nem adatott meg ez az élmény (és ami azt illeti, azóta sem igazán). Zalatnay Sarolta, ha csak rövid ideig is, de tényleg benne volt az események sűrűjében. Londoni élményeiről pedig szerencsére később meglehetős részletességgel be is számolt, többek közt az 1985-ben megjelent, Nem vagyok én apáca című, egyébként rettentően szórakoztató önéletrajzi könyvében.
Zalatnay Sarolta és Frenreisz Károly egy pszichedelikus hangulatú képen (Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán)
Az énekesnő londoni karrierjét egy magyar származású angol menedzser, bizonyos Joseph Halmai egyengette, aki bizonyára láthatott valami fantáziát a keleti blokkban, mivel nem sokkal korábban ő hozta el Magyarországra az elsősorban a Tobacco Road című slágeréről ismert – megtévesztő neve ellenére brit – Nasvhille Teenst, amely 1967 és 1968 folyamán összesen vagy tíz (!) alkalommal lépett fel itthon. Ennek köszönhető, hogy Cini tulajdonképpen már a kiutazása előtt elkezdhetett közelebbről megismerkedni a nyugati poparisztokráciával. Elsőként Ray Phillipsszel, a Nashville Teens frontemberével:
„Ismertem Ray Phillipset is, aki nálunk a fesztiválon, a nemzetközi gálán énekelt, és a Kisstadionban is fellépett zenekarával, a Nashville Teensszel. Az újságok szerint (Cinit Rayért) végső soron én voltam a csereénekes Londonban, míg ő Pestre jött koncertezni. (…) Barátságunkból szerelem lett, főleg az ő részéről. Én nehéz helyzetbe kerültem. Gyűrűs vőlegényem, F. Karesz, másfél évig az NSZK-ban zenélt, két hónapig nem láttam, és később is ritkán találkozhattunk. Végül engedtem, mert Ray is tetszett nekem. Borzasztóan szexi volt, vibrált körülötte a levegő, és a közelsége komoly testi izgalmat okozott. Volt úgy, hogy Londonból átrepültem K.-hoz Stuttgartba egy hét szabadságra, és úgy éreztem, hogy minden a régi, s ha visszamegyek Angliába, Rayt többé nem akarom látni. De mire leszállt a gép a Heathrow-n, s pláne mikor megláttam, hogy vár, megint ő kellett. Szóval megzavarodtam kissé, de ez még csak a kezdet volt.”
Zalatnay Cini Londoban, 1968 áprilisában (Fotó: Roy Milligan / Daily Express / Getty Images)
És ez tényleg csak a kezdet volt. Londonban Cini – mint minden normális húszéves fiatal – azonnal fejest, sőt, inkább tripla hátraszaltót ugrott a helyi társasági életbe; ami részben persze afféle munkaköri kötelessége is volt. Visszatérő vendégnek (és később visszatérő fellépőnek) számított brit főváros legdivatosabb, legexkluzívabb klubjaiban, ahol olyan nagymenőkkel bulizott (legalábbis egy helyiségben), mint Paul McCartney, Mick Jagger, Marianne Faithfull, Brian May, Twiggy, Tom Jones, Tina Turner és Kiki Dee vagy a Cream és a Taste tagjai. A kedvenc helye a méltán legendás, azóta már sajnos bezárt Speakeasy volt, London belvárosában; Zalatnay beszámolója szerint a kívülről jelentéktelennek tűnő klubot leginkább onnan lehetett felismerni, hogy előtte az utcán szinte csak Rolls-Royce-ok, Mercedesek vagy lesötétített különleges sportkocsik parkoltak.
Itt barátkozott össze az egyik szép szőke pultoslánnyal, a svéd Angie-vel, és annak lakótársával, a görög Alikivel, akikkel hamarosan össze is költözött. A három lány három külön hálószobában aludt, egészen addig, amíg egy nap Angie be nem jelentette, hogy Cininek ideiglenesen át kellene cuccolnia Alikihez, mivel hamarosan megérkezik Jimi, aki valószínűleg nagyon fáradt lesz, és szeretne egyedül, nyugodtan pihenni. Noha addigra már alighanem hozzászokott a világsztárok közelségéhez, amikor este végre szembesült azzal, hogy a rejtélyes Jimi nem más, mint a hatvanas évek legnagyobb amerikai gitárhőse, Jimi Hendrix, még Zalatnay is megdöbbent:
Megérkezett, és nekem földbe gyökerezett a lábam, olyan ideges lettem, mintha az én fiúm jött volna. Csúnya és szőrös volt, egyszerűen, de kissé színesen öltözött, tele gyűrűkkel és sálakkal. Olyan természetes kedvességgel üdvözölt, hogy a zavarom hamarosan elmúlt, és folyékonyan kezdtünk beszélgetni, bár a feketék angolját (főleg a zenészekét) a legnehezebb megérteni, ugyanis zsargont beszélnek. Megfürdött, jéghideg söröket ivott, feltett valami gitárzenét a lemezjátszóra, bekapcsolta a tv-t, ölébe vette a gitárját, és mint a motor, úgy jártak az ujjai. Nem tudtam levenni róla a szemem, mert olyan hihetetlen volt számomra, hogy egy ilyen világnagyság mellett ülök, beszélhetek hozzá – és egyáltalán, mindez velem történik.
Szerencsére Jimi egyáltalán nem volt fáradt, úgyhogy a társaság vacsora után át is ugrott a Sohóba, az azóta szintén bezárt Marquee klubba, ahol éppen Joe Cocker koncertezett.
„Joe Cocker rendőri kísérettel jött és ment is, mert kábítószerezés miatt éppen letartóztatásban volt, de a koncertet engedélyezték, a menedzsere valahogy kibulizta. Persze beleestem a legjobb társaságba, mivel Hendrixszel voltam, de inkább ájultan figyeltem az eseményeket, csak most utólag érzem, hogy igazán csoda dolgok történtek akkor velem.”
Azt meg talán mondanunk sem kell, hogy Hendrix saját Rolls Royce-ával furikáztak, amit a gitáros maga vezetett. Még jó, hogy nem történt valami baleset.
Menő fiatalok a londoni Carnaby Streeten, a hatvanas években (Fotó: R. Powell / Daily Express / Getty Images)
Angie példáján fellelkesülve hamarosan Zalatnay is kinézett magának egy menő popsztárt: Maurice Gibbet a Bee Gees együttesből, akit nem sokkal korábban hagyott ott a barátnője, az énekesnő Lulu (hogy a Monkees-énekes Davy Jonesért vagy George Bestért, a balhés focistáért, az nem teljesen egyértelmű). A kapcsolat eleinte inkább csak játéknak, vagy még inkább a sajtónak szóló PR-mutatványnak indult, természetesen a két fiatal menedzsereinek hathatós közreműködésével:
Reklámcélokra kitalálták azt is, hogy járjunk együtt. Összecsődítették a legnagyobb újságokat, közös fotókat csináltak, intim jelenetekkel, amiket (persze erről a menedzserek nem tudtak) mi boldogan vállaltunk és abszolút átéléssel el is játszottunk. Ölelkeztünk, csókolóztunk, kéz a kézben futkostunk a Hyde Parkban, vásároltunk a turisták híres utcájában, a Carnaby Streeten. Senki nem gondolta, hogy saját elképzeléseink is vannak, sőt titokban is találkozgatunk.
Zalatnay és Maurice Gibb Londonban, 1968-ban (Fotó: Roy Milligan / Daily Express /Getty Images)
A saját elképzelések alatt egészen pontosan azt kell érteni, hogy Maurice hamarosan megkérte Cini kezét, amire az énekesnő – részint valódi rokonszenvből, részint meg azért, mert úgy érezte, hogy ez jót tesz a karrierjének – igent is mondott (vagyis nem mondott egyértelmű nemet), habár a helyzetet kissé bonyolította, hogy akkor már két éve az NSZK-ban zenélő Frenreisz Károly menyasszonya volt. A félig komoly, félig megrendezett kapcsolat mindenesetre továbbra is komoly sajtónyilvánosságot biztosított a két előadónak:
„Röviden: hol ő aludt nálam, hol én náluk, hol volt értelme, hol nem, de kellemes volt. Rengeteg fotót készítettünk, amiket nagyrészt a legjobb nevű újságok, mint a Daily Express, Daily Mirror, Valentine – ez egy szerelmi sztorikat közlő képeslap – vagy a zenei tárgyú Melody Maker és New Musical Express le is közöltek. Már a konkrét házassági tervekről is írtak.”
A Daily Express például ezt:
Maurice Gibb hirtelen befejezte Luluval, új barátnője kelet-európai (a vasfüggöny mögül!): – Ahogy megláttam, találkozni akartam vele, olyan vonzó, hogy feleségül venném. Nősülős típus vagyok, ideális férj és apa. Hamarosan Budapestre is elutazom a Bee Gees európai turnéja során, hogy otthonában is meglátogassam Saroltát.
A lap – állítólag nem egészen pontosan – Zalatnay nyilatkozatát is idézte:
Otthon van egy vőlegényem, de megmondtam neki, hogy vége, mert Maurice-t szeretem, és mert ő el akar venni feleségül.
A házasságból végül nem lett semmi. Maurice visszament Luluhoz (1969-ben feleségül is vette), Cini pedig egyrészt rendezte a félreértéseket Frenreisszel, illetve ezzel párhuzamosan még egy ideig az akkor a Herd és a Humble Pie együttesekben éneklő Peter Framptonnal töltötte az idejét, hogy féltékennyé tegye Maurice-t.
Aztán győzött a honvágy: Zalatnay Sarolta 1969-ben hazaért, amivel egy egészen új történet vette kezdetét.
Zalatnay Saroltát legközelebb egy világszínvonalú show keretében láthatja a közönség 2020. 01. 11-én az 50 éves Táncdalfesztivál koncerten az Arénában. Jegyvásárlás: auditoriumhungaricum.jegy.hu
