Lisa Steadman, az It’s A Breakup, Not A Breakdown című könyv szerzője általában párkapcsolatokról szokott tanácsokat adni másoknak, de most azt mesélte el, hogyan küzdött meg a saját önbizalmáért. Az írónő 44 éves koráig láthatatlannak érezte magát, és csendben hallgatta a „jóakarók” megjegyzéseit pusztán azért, mert nem konfekcióméretű testben élt.
„Az életem nagy részében küzdöttem a testképemmel. Nem emlékszem, mikor kezdtem láthatatlannak érezni magam, mikor lett kevés az önbizalmam, de egy emlék 14 éves koromból bevésődött az agyamba. A családommal nyolcadikos koromban költöztünk vissza Amerikába, hat év Szaúd-Arábia után. Ugyanabba az osztályba kerültem, ahova hétévesen jártam hat évvel azelőtt, de senki sem emlékezett rám az osztálytársaim közül.
Kiskoromban duci gyerek voltam, rendszeresen mondogatták nekem a szüleim és a tanáraim, hogy milyen szép arcom van – ami nekem azt jelentette, hogy a nagy testem értéktelen, csak az arcomat lehet szeretni.
Mire visszakerültem a suliba, már vékonyabb lettem, ennek tudtam be, hogy senki sem ismert fel az osztályban. Örültem, mert mindent elkövettem, hogy beleférjek a »csinos, vékony lány« kategóriába – a tanárok még aggódva fel is hívták a szüleimet, hogy szerintük anorexiás vagyok. Nem álltak messze a valóságtól: megszállottan számoltam a kalóriákat, rettegtem az ételtől és a hízástól, egyfolytában edzettem és az ételekről fantáziáltam, amiket nem voltam hajlandó megenni.”
Steadman érezte, hogy nem normális az ételhez való hozzáállása, ezért megpróbált segítséget kérni az anyjától, de mivel ő is folyton a súlyával volt elfoglalva, úgy gondolta, hogy a lányának nincs semmi baja, sőt kimondottan örült neki, hogy Lisa végre lefogyott és vékony lett. Csakhogy segítség hiányában a bakfis végül éppen az evésben kezdte keresni a vigaszt, és a csinos, vékony lány hamarosan a múlté lett.
„18 éves koromra már szép nagyra nőttem: legalább 20 kilóval voltam több, mint kellett volna, a szép kerek arcomat pedig vaskos smink alá rejtettem. Állandó szégyenben éltem, mert úgy gondoltam, hogy egy túlsúlyos embert nem lehet szeretni, és belevesztem a folyamatos bulizásba, mert csak akkor tudtam kizárni a fejemből, hogy kövér vagyok, amikor leittam magam.
Az egyetemen aztán megismerkedtem egy gyönyörű, izmos férfival, akinek elhittem, hogy megérdemlem a bántalmazást, mert kövér vagyok, ő meg szép.
Végül elvesztettem az összes barátomat és minden önbecsülésemet, és megint csak egy célom lett: csinos, vékony lánynak lenni, hogy felérjek az izmos férfihez. A lelki és fizikai bántalmazás meg is hozta az eredményét: vékony lettem. Közben pedig elvesztettem önmagam.”
Lisa végül az írásba menekült, ami annyi erőt adott neki, hogy kilépett a bántalmazó kapcsolatból, és új életet kezdett. Annyira beleszeretett a dologba, hogy ez lett a szakmája is – közben pedig visszahízta minden egyes leadott kilóját. Mint írja, beállt a szép plus size nők sorába, de ez is csak egy szerep volt számára, amivel nem tudott teljesen azonosulni.
„Akárhányszor lett párkapcsolatom, mindig azt vettem észre, hogy a testemről tudomást sem vesznek a férfiak, csak a szép arcomra koncentrálnak. A nagy fenék kínos, kerülendő, szégyenletes. Szerencsés voltam, amikor a harmincas éveimben találkoztam egy fickóval, aki képes volt úgy szeretni, ahogy vagyok – ő lett a férjem.
Nemcsak az arcomat, hanem az alakomat, a méretemet, a combomat, a szívemet és az írásaimat is imádja.
A második randinkon közöltem vele, hogy nem akarok gyereket. Felsoroltam ezer indokot, hogy miért nem, de ha teljesen őszinte akarok lenni, egyetlen oka volt az egésznek: féltem, hogy a terhesség alatt még jobban meg fogok hízni. Mindennap hálát adok érte, hogy rátaláltam a férjemre, mert onnantól kezdett el nőni az önbizalmam, és akkor jöttem rá, hogy szeretnem kell magamat.”
A fordulópontot az jelentette Lisa életében, amikor az egyéves unokahúgát magához kellett vennie, és hirtelen szülővé vált. Ráébredt, hogy nem adhatja át ennek a kislánynak a saját testképzavarát, nem mutathat neki olyan példát, amit ő kapott a saját anyjától. Az, hogy egy gyerek csöppent az életébe, szembesítette a gyerekkori problémáival, így elkezdődhetett a gyógyulás.
„Ebben az időszakban kezdtem kibékülni az evészavarommal. Kipróbáltam mindenféle diétákat, edzőterembe jártam, fogytam is valamennyit, de sokkal fontosabb volt számomra, hogy mindezen keresztül újra kapcsolatba kerültem a saját testemmel, és elkezdtem azt érezni, hogy egy csapat vagyunk.
A hasam nem kockás, a karom vastag, a melleim önálló életet élnek, de ez teljesen rendben van.
Ugyanaz a nő vagyok, aki kövéren csak egy szép arc volt mindenkinek, mégis, most, hogy már elfogadom magam, észrevesznek az emberek. A felismerés, hogy nem volt velem semmi gond akkor sem, amikor kétszer ekkora voltam, letaglózó és felszabadító. Nincs szükségem többé a nehéz időkben sem arra, hogy ételhez nyúljak, mert itt vagyok, hogy megvigasztaljam magamat. Úgy tűnik, 44 éves koromra felnőttem, és nem változtatnék magamon semmit.”