Engem azért csúfoltak, mert husi voltam, az osztálytársamat a neve miatt – mert tényleg, mely pillanatban tűnhetett jó ötletnek a szülőknek, hogy Szőke Barnának nevezzék el? –, az egyik barátnőmet a fogszabályzója miatt heccelték a többiek, a másiknak meg mindig zsíros kenyér volt a tízóraija, ami szintén támadási felületet jelentett a gyerekek számára. Biztos vagyok benne, hogy ha bárkit megkérdezek róla, tud legalább tíz csúfolós sztorit mondani a saját életéből. Mert aki szemüveges, azt azért, aki copfban hordja a haját, azt azért, ha nincs sapka rajta, akkor azért, ha meg van, akkor még inkább szekálják a többiek. Úgy tűnik, a gyerekeknek a csúfolás úgy hozzátartozik az élethez, mint kakaó a palacsintához. A szekálással gyerekként valahogy meg is birkóztam, de most, hogy a saját lányom jön haza sírva emiatt, sokkal jobban felzaklat, mint mikor engem csúfoltak.
“Ciki a pólód és kretén a családod”
Negyedikes gyerekekről van szó, ahol a fent említett mondat elhangzott, kicsit hosszabban kifejtve. Napokig cikizte az egyik kislány azzal a lányomat, hogy ciki pólókat hord szerinte, és még a családja is kretén, mert kretén neveket adunk a gyerekeinknek. Ezen az ember felnőttként jót mosolyogna szíve szerint, hogy egy tízéves lekreténezi a csemeték neve miatt, de a gyerek nem így áll hozzá. Neki fáj, hogy az anyját leszólják, és nem akarja felvenni a pólóit, amik eddig tetszettek neki.
Az egyszeri anya meg itt áll meglőve, hogy most mit tegyen. Lecseréljem a ruhatárát, mert egy osztálytárs cikisnek találja a pólóit? A neveken segíteni már nem lehet, de a pólókat még megoldhatom. De akkor nem azt közvetítem a gyerek felé, hogy adja be a derekát és hajoljon meg azok előtt, akik csúfolódnak vele? Azaz nem arra tanítom, hogy ugorjon kútba, ha a többi is ugrik? Nyilván arra szeretném tanítani, hogy vállalja önmagát és az ízlését, ha a pólókon keresztül, akkor azokon keresztül. Később pedig talán ez alapján nem fog beleszívni a cigibe sem csak azért, mert a többiek szerint az a menő. De ha nem kap új pólókat, akkor folytatódik a csúfolódás, aminek közvetve már én is a részese vagyok, hiszen támadási felületet hagytam a pólókkal. Jó kis dilemma.
Vagy beszéljek a kislány anyukájával, esetleg a tanárokkal? Az viszont azt mutatná, hogy nem bízom a lányomban annyira, hogy kezelni tudja a saját konfliktusait. Az ő szemében az olyan lenne, mintha árulkodnék. Vagy hagyjam az egészet, nem az én dolgom megoldani az ő problémáit? De hát mégis csak az anyja vagyok, ha tudok, segíteni akarok neki. Nem nagy ügy, sőt kívülről egész kicsi dolognak tűnik, de benne lenni és megkeresni a legjobb megoldást nem is olyan egyszerű.
Az egyetlen jó fegyver az önbizalom
Én arra jutottam a saját kútfőmből, hogy a gyerek kap új pólókat, amiket magának választ, hogy olyanokat hordjon, amiben menőnek érzi magát. Közben kicsit átkozódom magamban a nem tervezett kiadás miatt, mert manapság súlyos összegre rúg 7 darab trendi mintás póló. Nem biztos, hogy ebben a hónapban pont erre, pont ennyit szántam volna, de ez mellékszál. Vásárlás közben pedig jól elbeszélgettünk arról, hogy a csúfolódókkal szemben az egyetlen jó fegyver az önbizalom.
A kiborulás, ha látják a gyereken, hogy mennyire meg tudják bántani, csak olaj a tűzre, inkább álljon ki magáért és ilyen esetben vagy vonuljon ki a helyzetből egy vállrándítással, vagy csak mondjon annyit, hogy neki ez így tetszik. Vitázni felesleges, hiszen az ilyen gyerekek leginkább azért szekálják a másikat, mert ezen keresztül szerzik a saját önbizalmukat, nem kell alájuk adni a lovat. Mindenekfelett pedig nem győzöm neki mondani, példát mutatni, hogy szeresse önmagát, legyen magabiztos, és feszítsen az új pólóiban olyan büszkén, amennyire büszkén csak lehet. Mindeközben pedig csendben reménykedem, hogy túléli ép lélekkel, kevés sérüléssel a gyerekek közti csúfolást, és nem fajul el a szekálás odáig, hogy komoly traumát okozzon neki. Lehet, hogy beiratkozom vele együtt egy asszertív kommunikációs tanfolyamra, mert úgy tűnik, nem lehet elég korán kezdeni a verbális önvédelem elsajátítását.
