A lélekbúvárok szerint a szerelem születésünk óta a lelkünk mélyén lapul, mint egy ugrásra kész tigris. És amikor elérünk egy bizonyos kort, váratlanul ránk tör. Kire előbb, kire később. Egem például már ötéves koromban letepert. A lovagomat úgy hívták: Fúiszt Tibike. Szalmahajú, huncut szemű, eleven kis ördög volt. Mindig miatta kaptam ki: nem is egyszer rávett, hogy lógjunk meg az oviból. (Nem mintha sokáig kellett volna győzködnie, magamtól is utáltam a délutáni alvást.) A déli spenót és sóskamártás láttán rögtön közösen “felment a vérnyomásunk” (a nagymamámtól vettük kölcsön a betegséget), és az udvari körhintán rendszeresen úgy pörögtünk, hogy hirtelen lefékeztünk a porban. Este meg anyunak ment fel a vérnyomása sötétre szürkült, lyukas zoknim láttán. De én nem bántam, sőt, Tibike iránti rajongásomban még a szigorúan tiltott tóig is elmerészkedtem volna, erre azonban már nem kerülhetett sor, mert az élet kegyetlenül elsodort minket egymástól. Másik városba költöztünk, és én hiába húzattam magam bőgve a buszmegállóig, Tibikét soha többé nem láttam. Pontosabban, nyolc évvel később, a csillebérci úttörőtáborban még egyszer megpillantottam az ismerős, szalmaszőke fiút. A névsorolvasásnál kaptam fel a fejem, biccentettünk is egymásnak, de az én szívem akkor már egy magas barnáért dobogott.
Azok a vörös copfok!
Az első szerelem mégis feledhetetlen élmény maradt. Vannak azonban, akik nem emlékeznek pontosan, mikor is érezték először zsibongani a vérüket: az óvodában, vagy alsó tagozatban, amikor falkába verődve, harsányan cikizték a másik nem kiszemelt példányát? Lehet, hogy mindez még csak készülődés az igazi szerelemre, amely a serdülőkor táján köszönt be? A szakemberek mindenesetre a nemi éréssel egybeeső érzelmeket tekintik az első szerelemnek. A korábbi vonzalmakat inkább a nemi identitás keresésének problémaköréhez sorolják. Én azonban úgy gondolom, senki más nem döntheti el helyettünk, mikor, mi lakik a lelkünkben! Egyáltalán, ki tudná azt megfejteni, mit rejt a szerelem?
– Mindennek a finomfőzelék volt az oka – idézi fel Misi, aki azóta már két felnőtt lány édesapja. – A magyar nép bölcs vezéréről elnevezett óvodában csak ketten ettük meg a nevét cáfoló étket, Jutka meg én. Jutkára a nagycsoportban négy fiú vetett szemet. A befutó, csámpás lábaim ellenére – a főzelék-egységfrontnak köszönhetően – én lettem. Megadatott, hogy elsőként húzhattam meg – semmi mással össze nem téveszthető érzés közepette – Jutka bronzvörös copfját. A kislánynak is tetszett a játék, és a fülembe súgta: még! A kapcsolat elmélyülése természetesen Jutka szüleinek fülébe is eljutott, édesapja támogatta egy szem kislánya iránti vonzalmamat. Ennek köszönhetően meghívtak zamárdi nyaralójukba is. Talán az óvoda hangulatát hiányoltuk, tán Jutka mamájának véget nem érő kérdései zavarták meg az együttlétet, ezt fél évszázad távolából meg nem mondhatom, elég az hozzá, úgy éreztem, hogy Jutkához már nem fűz semmi szívet melengető érzés.
Ennyi lenne az első szerelem? Szalmaláng csupán? A pszichológusok szerint valóban nincs nagy jelentősége. Az óvodában meg különösen nem. De a kamaszkorban se sokkal több. A biztos érzelmi háttérrel bíró, szerető szülőkkel körülvett gyerek számára csak egy lépcsőfok az első szerelem, amelyen könnyedén túllép. Persze, azért akadnak kivételek, akik nehezen küzdik át magukat életük e fontos akadályán.
A kivételekről olvashatnak az e heti Nők Lapjában.
