Nikolaidisz Nikoletta (32)
Senior front office supervisor
Sokszor előfordult már, hogy a szentestét munkával kellett töltenem. Először furcsa volt, és tartottam is tőle, de végül meglepően kellemesen telt. Akkoriban egy óceánjárón dolgoztam, és mivel mindenki távol volt a szeretteitől, emiatt szinte mindenki megpróbálta betölteni a hiányérzet okozta űrt. Húztunk egy nevet a kalapból, megkaptuk az illető kívánságlistáját, erről választottuk ki, mivel lepjük meg őt. A személyzeti bárban lévő karácsonyfa dobozos üdítőkből volt felépítve, mégis lenyűgözőnek tűnt, és hát a karibi környezet is kárpótolt valamelyest. Ekkor még csak három hete voltam az adott hajón, senkit nem ismertem túl jól, de az általam kihúzott „vadidegen” ajándékozását hirtelen olyan fontosnak találtam, hogy szó szerint bármire képes voltam, hogy megtaláljam az igazi ajándékot, és különlegessé tegyem számára a karácsonyt. A mai napig tartjuk a kapcsolatot.
Az elmúlt két évben szerencsére olyan főnökkel áldott meg a sors, aki megszállottja a karácsonynak. A recepció mögötti irodánk a padlótól a mennyezetig fel van díszítve, karácsonyfánk is van, az esti műszakok alatt karácsonyi zene szól. Az ember belép oda, és egy földi paradicsomban érzi magát. De persze sok dolog hiányzik. Anyukám főztje, a hóesés, és az is furcsa, hogy külföldön nem szenteste adják át az ajándékot az emberek, hanem másnap reggel. Én sokkal meghittebbnek találom az esti, gyertyafényes ajándékozást. A családom már megszokta ezt a helyzetet, jelenleg egyébként is túlságosan messze vagyok tőlük sajnos. Amikor még otthon laktam, csak éppen dolgoznom kellett szenteste, akkor hozzám igazodtak, és akár másnapra halasztottuk az egészet. Most ez sajnos nem kivitelezhető. De kárpótol az a tudat, hogy azzal, hogy én dolgozom szenteste (hiszen szállodákban valakinek ilyenkor is muszáj), lehetővé teszem a kollégáimnak, hogy otthon tölthessék a karácsonyt a szeretteikkel
.
H. Emese (32)
egészségügyi dolgozó
A mostani szenteste, azt hiszem, az ötödik alkalom lesz, hogy dolgozom. Az egészségügyben ez megúszhatatlan, és még istenes, ha úgy alakul, hogy a karácsonyból csak egy napra kerül sor. Az első alkalomban benne volt, hogy most először nem pihenéssel töltöm a téli szünetet, elmarad a régi rend, amikor sütit ettünk, beszélgettünk és társasoztunk. De viszonylag hamar beletörődtem abba a ténybe, hogy ha már ilyen szakmát választottam, akkor ez is a választásom része. Korábban kórházban dolgoztam, ilyenkor mindig van fa az osztályokon, mindig megbeszéltük, hogy ki mit hoz, komplett ünnepi vacsorákat vittünk be, gyakran jelképes ajándékkal is megleptük egymást. Amióta telefonos készenlétben dolgozom, azóta kicsit más a helyzet, de ilyenkor is gyakran aktív munkát jelent. Tavaly például este hétkor kezdődött el a telefondömping és egészen éjfélig tartott. Az ügyeleti autóval megengedték, hogy átmenjek anyuékhoz, de a folyamatos telefonálás sajnos még abban is akadályt jelentett, hogy a vacsorát megegyük. Szegény anyukámék elég rosszul is viselték a helyzetet, teljes joggal. Általában a családom alkalmazkodó, megértik, hogy ez a munkám része, nálunk a nagy család egyébként is mindig 26-án ül össze, ez már így van 30 éve. A munkámban pedig ragaszkodom hozzá, hogy ezen a napon ne vállaljak nappali műszakot, hanem a szeretteimmel legyek. Ha hagyományos szentestém lenne, az valószínűleg úgy telne, mint mindenki másnál, megfőzném a vacsorát, ülnénk a fa alatt, ahogy a gyerekkoromban. Nem is vágynék extrákra. Bár alkalomadtán eshetne a hó.
Kormos Lili (22)
rendezőasszisztens
Tavaly fordult elő először, hogy szenteste is dolgoznom kellett, ennek az az egyszerű oka, hogy a tavalyi volt az első év, hogy hivatalosan is dolgoztam. A karácsonyfánk ilyenkor már karácsony előtt kint áll az aulában, úgyhogy az egész épületben fenyőillat lebeg. Egy kereskedelmi tévénél dolgozom, és bizony szentestére is kell híradót csinálnunk. A különbség annyi, hogy nem kettőkor, hanem délben kezdünk el dolgozni a projekten, és nyilván lényegesen kellemesebb anyagokat csinálunk, mint hétköznapokon. Valamivel másabb a hangulat, kicsit oldottabb, hiszen már mindenki készülődik az ünneplésre, fejben legalábbis. Külön vacsi nincs, azt „letudjuk” hét elején a céges karácsonyi „bulin”. Szóval összerakjuk a híradót, és ha minden szerencsésen alakul, ötkor felvesszük. De mire mindennel végzünk, így is fél hat, és már mindenki javában ünnepel, mi meg még haza sem értünk. Eléggé agyonüti az ünnepi hangulatot, hogy azt kell csinálnom, ami a mindennapi rutinom része, hiányzik a ráhangolódás: szerettem 24-én reggel lustálkodni, mézes puszedlit reggelizni, segíteni édesanyámnak. Hagyomány volt, hogy délelőtt lementem a legjobb barátomhoz és a családjához kicsit előkarácsonyozni, így most ez is kimarad. Ezek hiányoznak. Vidéken lakik a családom, este érek csak hozzájuk, amikor a nagyszüleim már indulnak, csak azt várják meg, hogy adhassanak egy puszit. Mire eljutok az „ünneplésig”, már eléggé ki vagyok purcanva, mindenki túl van az ajándékozáson, sztorizgatáson… Persze megértenek, tudják, hogy ilyen a munkám, bár nyilván jobban örülnének, ha hagyományosan alakulna az ünnepünk. 25-én aztán a nagyszüleimnél ebédelünk, ezt azt hiszem, tekinthetjük egyfajta pótlásnak. Én itt veszem fel az ünnepi fonalat. Van azért a dolognak szépsége is: amikor a sötétben utazom haza, és minden rádión karácsonyi slágerek szólnak, már tudom, hogy csak egy kicsi kell, és otthon leszek a családommal. A karácsonyi munka pedig összekovácsolja a kollégákat. Úgyhogy azt hiszem, idén is viszek nekik egy kis sütit, ha már… Tavaly mézeskalács volt, szerintem idén is ez lesz.
