Lassan mindannyian elkezdjük érzékelni az év végi őrület tüneteit. Hisz ontják ránk, minden erről szól, postaládánk is tele van szórólapokkal, és ha nem vigyázol, magával ránt ez a körforgás. Ami nem is baj, addig, amíg tudjuk kezelni. Én megelőzöm, minden évben.
Ilyenkor gyertyát gyújtok egy csendes estén, lágy karácsonyi dallamokat hallgatva emlékezem. Kizárom a külvilágot lelkemből. Felrémlik – mint minden évben – gyermekkorom karácsonya, amely attól volt szép, hogy egyszerű volt. Mert gyermekkoromból el tudtam hozni valamit, ami mélyen belém égett, és elkísér egy életen át. Talán a varázsát.
Mélyen bennem él a mai napig, mikor együtt voltunk mindannyian, és senki nem rohant sehova. Kiélveztük minden percét, pedig nagy szegénységben éltünk. Ahogyan ma is. Emlékszem, gyermekként már december elején tiszta lázban égtünk, mert ugye először jött a Télapó. Ma már azt mondom, hál’ az égnek: sokáig hittünk. Sosem értettük, miért pont vacsora közben kell anyunak bemenni a “tiszta” szobába konyharuháért, mígnem egyszer kilestük. Azt válaszolta rutinosan: hallott valami neszt, azért szaladt be.
A folytatásért kattints az Ápolónő caféblogra!
