Bizonyára olvastatok már arról, hogy keressük az ország kedvenc ápolóját. Felhívásunkra számtalan jelölés érkezett, így nagyon nehéz dolgunk volt, amikor ki kellett választanunk a legkiemelkedőbb jelölteket, akik talán a legérdemesebbek arra, hogy az egész ország megismerje őket. Ha bemutattuk a jelölteket, ti szavazhatjátok majd meg, ki legyen az ország kedvenc ápolója. Előre szólunk: nem lesz egyszerű a választás.
Fekete Istvánt felesége, Mariann nővér nevezte az ország kedvenc ápolója címre, és ismerkedésük kedves történetét osztotta meg velünk levelében:
István és Mariann
“Nyolc éve a kalocsai kórház krónikus belgyógyászatának szakápolója vagyok. Mivel a két épület, ahol a feladatainkat ellátjuk, egymástól távol esik, évekig nem is ismertük egymást. Öt évvel ezelőtt az egyik délelőtti műszakom során, amikor egy olyan betegnek kötöttem be az infúziót, aki a neurológiai osztályról érkezett hozzánk, megkérdezte, hogy a Pisti nővér itt van-e, mert ő tudja a legjobban az infúziót bekötni, őt mindenki nagyon szereti, mindig van egy jó szava, és a jelenléte olyan megnyugtató. Ő igazi ápolónak való, és emiatt mindenki Pistijének hívják – így áradozott a beteg.
Mondtam, hogy nincs itt és sajnos nem ismerem őt. Pár hónap múlva rosszul lettem a műszakom alatt, és átküldtek a neurológiára, kivizsgálásra. Többnapos bent tartózkodásomon egyik éjszaka szörnyű fejgörcs gyötört, és kimentem az ápolóhoz, hogy rosszul érzem magam. Ő bemutatkozott, hogy »Pisti nővér vagyok«, én szintén bemutatkoztam, hogy »Mariann nővér vagyok«. Nagyon kellemes találkozás volt, beszélgettünk, nevetgéltünk, a fejfájásom gyógyszer nélkül is elmúlt. Miután hazamehettem a kórházból, két nap múlva csörgött a telefonom: Pisti nővér volt. Ettől a pillanattól kezdve felgyorsultak az események. Pár hónapos udvarlás után összeköltöztünk, élettársak lettünk, összeházasodtunk, és két gyönyörű kislányunk született. A legjobb dolog, ami történt velem, hogy »mindenki Pistijének« a felesége lehetek.”
Fekete István a kép jobb szélén látható
Fekete István lelkesen fogadta a hírt, hogy bekerült a kedvenc ápoló címre jelöltek közé:
“Mindig azt mondom, úgy bánjunk az emberekkel, mint ahogy mi is szeretnénk, hogy velünk bánjanak. Négy gyermekem van. Azt kérdik, mért lettem ápoló? 14 évesen még az ember nem tudja, mi is szeretne lenni. A fogtechnikusi pálya felé kacsingattam akkor, de késve adtam be a jelentkezésem, és nem találtam fogtechnikust, aki tanulónak felvett volna. Gondoltam, jövőre újra megpróbálom. Közben a betegektől annyi szeretetet és megbecsülést kaptam, hogy úgy éreztem, itt a helyem. Ápolónak lenni az egyik legszebb hivatás, de egyben a legnehezebb is. Próbálunk jók lenni szakmailag is, hogy maximális tudással a legnehezebb helyzetben is megnyugtató mosollyal tudjunk állni a betegünk mellett. Felemelő azt érezni, hogy az én munkám is hozzájárul a betegek állapotának javulásához.
A pszichiátriai éveim során sok nehéz helyzettel találkoztam. Egyszer közveszélyes, randalírozó beteget hoztak a rendőrök bilincsben, és a beteget meg kellett fékezni. Ehhez többen is kellettünk. Engem szemelt ki a beteg, és azt mondta, hogy csak találkozzunk kint, a kórházon kívül, majd jól helybenhagy. Néhány napot töltött az osztályon. Majd találkoztunk a városban és a beígért verés helyett »Jó napot kívánok, ápoló úr!« volt a reakció. Sok tapasztalatom van, a jó problémamegoldó és empátiás készségemnek köszönhetően elismert tagja voltam az osztálynak.”
Az ápoló hivatás érzelmi kihívás
“A neurológia sokrétű. Agyvérzés, agydaganat, epilepszia, porckorongsérv – bármelyik megtalálható az osztályon. 1994-ben kezdték el szervezni a neurológiai részleget, ahonnan megkerestek, hogy van-e kedvem ott dolgozni főnővér-helyettesként. Természetesen volt kedvem, és úgy gondolom, nagyon jó döntést hoztam. Olyan munkatársaim voltak és vannak, akikkel szeretek együtt dolgozni, tanulunk egymástól, segítjük egymást, és arra törekszünk, hogy a betegeink minél elégedettebben, gyógyultabban hagyják el osztályunkat.
Egyik oldalról szükség van empátiára és türelemre. Másrészt nagyon jó érzés, amikor a távozó betegek megköszönik a munkánkat. Amikor egy agyvérzéses beteget sikerül megmenteni, talpra állítani és elindítani a rehabilitációt, vagy amikor a beteg azt mondja, ezt az infúziót úgy sikerült beszúrni, hogy észre sem vette, ezekért a pillanatért éri meg legjobban. De szinte minden napra jut egy vidám történet is. Betegfelvételkor például megkérdezzük általában: »Milyen a hallása?« Nagyrészt ez a válasz: »Római katolikus«. Így mindjárt megtudjuk, jó-e a betegünk füle. Ezek a percek pedig segítenek a pályán maradni.
Az ápolói hivatás egyrészt nagyon komoly fizikai megterhelést jelent, főleg a magatehetetlen betegeknél. Másrészt nagy az érzelmi kihívás a tehetetlenség miatt. Megvisel, ha a betegek állapota csak nagyon lassan javul. A kudarcélményekkel, gyásszal, halállal és veszteségekkel való szembesülés pedig még nehezebb. Időnként a létszámunk is kevés az ellátandó feladatok és a hozzájuk kapcsolódó adminisztrációhoz. Nagy gond, hogy az a lényeg, hogy minden dokumentálva legyen. Ezzel csak elraboljuk az időt a betegektől. Pedig velük szívesebben foglalkozunk.”
Az ország kedvenc ápolója cím eddigi jelöltjei:
- Az ország kedvenc ápolója: “Engem erre teremtett az Isten!”
- Az ország kedvenc ápolója: “A legnehezebb, amikor nem lehet segíteni!”
- Az ország kedvenc ápolója: “Naponta megtapasztalhatom, milyen öröm adni másoknak”
- Az ország kedvenc ápolója: aki a Barátok köztöt cserélte az ápolói hivatásra
- Az ország kedvenc ápolója: “A kórház a második otthonom”
- Az ország kedvenc ápolója: “Soha ne menj el a nyomorúság előtt, mely tőled vár segítséget”
