Márciusi számunkban tettük közzé Sz. Szilvia szolnoki olvasónk levelét, aki januárban megjelent, a gyerekek verésének létjogosultságát vitató cikkünkről írta le véleményét. A történetet röviden felidézzük azok kedvéért, akik nem olvasták:
A hároméves Andrisra Szilvia vigyáz, már régóta ismerik egymást. A kisfiú ostort kapott ajándékba valakitől, s attól kezdve mással nem volt hajlandó játszani, csak csapkodott vele mindent, amit ért. Rásózott Szilviára is, aki elmagyarázta, hogy ilyet nem szabad csinálni, mert fáj. Mivel a szép szó nem használt, elvette az ostort, de később visszaadta, mert Andriska bánatában a falba kezdte verni a fejét. A kisfiú a visszaszerzett ostorral Szilvia arcába csapott, aki erre kettőt a kezére csapott, egyet a fenekére, majd végleg elvette a veszélyes játékszert. A kisfiú hamarosan megnyugodott, majd mással kezdtek játszani. Szilvia szerint a nevelő célzattal elcsattanó pofonnak sokkal több haszna, mint kára van. Kérdése az volt, hogy ebben a helyzetben mi más megoldás kínálkozott volna, mint a verés. Íme, összeállítottunk egy kis csokorra valót olvasóink válaszaiból, lapunk … oldalán pedig részletesen olvashatják a pszichológus véleményét is erről a felkavaró témáról.
A gyerek túllépte a határt!
Egyetértek Szilvia reakciójával, mivel a pici túllépte a határt azzal, hogy fájdalmat okozott, és a többszöri figyelmeztetés sem járt eredménnyel. Szavaiból számomra egyértelműen kitűnik, hogy szereti a kisfiút, nem haragból, türelmetlenségből vagy tehetetlenségből ütött, és nem is akkorát, hogy fájdalmat okozzon. Jómagam ellenzem a verést, a gyerek bántalmazását, de egyetértek a kézre, popsira ütéssel, ha a többszöri figyelmeztetés eredménytelen. Fejre és egyéb érzékeny testrészre nem irányulhat, és fontos, hogy a gyerek tisztában legyen vele, miért kapja, mit nem szabad többet tennie vagy mondania. Éppen ezért közvetlenül a rossz cselekedetet kell követnie, később értelmetlenné válik.
A legtöbb esetben a büntetés enyhébb fajtája is sikerrel jár: ilyen lehet a sarokba állítás vagy eltiltás valamitől. Semmilyen büntetés nem lehet azonban fájdalmas vagy megalázó a gyerek számára.
Szünder Nóra, Székesfehérvár
Néha nem elég a szép szó
Szilviához hasonlóan én is döbbenten olvastam a januári számban megjelent cikket a veréssel kapcsolatban. Én sem tudok egyetérteni a leírtakkal, mert számomra azt sugallja, hogy ha a szép szó, kérlelés és mindennemű pedagógiai fortély csődöt mond, akkor sem üthetek rá a gyermekemre, mert akkor miattam lesz egy életen át lelkileg kiegyensúlyozatlan, szorongásokkal küszködő ember, én pedig egy gyermekét nem szerető, rossz anya. Szerintem ez egyáltalán nem így van. Persze nem kell végletekbe esni, nem azt akarom ezzel mondani, hogy ha kell, ha nem, üssük a gyereket, de azért kell lennie valahol egy határvonalnak. Nekem is van egy tizenöt hónapos kislányom, és bizony előfordult már, hogy eljárt a kezem. De ettől még nem tartom magamat rossz anyának. Csak egy példa: a kislányom az utóbbi időben rettenetesen erőszakos, követeledző lett. Azt gondoltam, hogy bennem van a hiba, mert nem törődöm eleget a gyermekemmel (pedig ez elég nevetséges, mivel egész délelőtt csak vele foglalkozom, játszom). Szinte csak a mosást szoktam elkezdeni ebben az időszakban, de azt is úgy, hogy bevonom őt is. Adogatja nekem a ruhákat, hogy mit tegyek a mosógépbe, vagy együtt ágyazunk be úgy, hogy ő hozza nekem a hozzá képest elég nagy díszpárnákat. S amikor ő alszik délután, akkor szoktam végezni a többi házimunkát, hogy amikor újra felébred, ismét csak rá tudjak figyelni. Mivel idáig nem volt vele semmilyen probléma, és egyik napról a másikra lett követelődző és rendkívül hisztis, próbáltam megérteni, mi okozhatta benne ezt a változást. Mivel nem jöttem rá a mai napig sem – hiszen semmilyen rendkívüli esemény nem előzte meg ezt az állapotot –, megnyugtattam magamat, hogy valószínűleg életkori sajátosságról van szó. Próbálkoztam mindennel, hogy leszoktassam a hisztiről: szép szóval, figyelem-eltereléssel, szeretgetéssel, több odafigyeléssel. Próbáltam türelemmel, szeretettel kezelni a nehéz pillanatokat, de csak azt értem el, hogy minden egyre rosszabb lett. Ott tartottunk, hogy minduntalan a földre vetette magát, és egyre erőszakosabban viselkedett, mert azt érezte, hogy jutalmazom őt a viselkedéséért (a több szeretgetés, a több ölelés, a nagyobb odafigyelés számára azt jelenthette, hogy így elérte a célját). Ettől aztán én is egyre idegesebb lettem, mert már nem tudtam kezelni a problémát, és akkor rásóztam egyet a popsijára. És csodák csodája, a kislányomnak még a hangja is elakadt, rögtön abbahagyta a hisztit! Utána megmagyaráztam neki, hogy miért kapott ki. Azt gondolom, megérthette. Igaz, még elő-előfordult párszor, hogy a popsijára kellett csapnom, de utána mindig elmondtam neki, hogy miért kapta, és szerintem ez nagyon fontos! Mostanában már elég felemelnem a kezemet, és megkérdeznem: „a popsidra csapjak?” Erre rögtön abbahagyja a „műsort”, elsomfordál, de pár pillanat múlva odajön, hozzám bújik. Akkor én megszeretgetem, és elmondom neki, hogy mennyire szeretem. Ha félne tőlem, valószínűleg nem bújna oda hozzám. Éppen ezért úgy gondolom, Szilvia helyesen cselekedett abban a helyzetben, és igazat adok neki abban is, hogy egy-egy nevelő célzattal elcsattanó pofonnak sokkal több haszna, mint kára van. Csak az a fontos, hogy a gyermek megértse, miért kapott ki.
Takácsné H. Katalin
Sosem fogom verni!
Huszonhárom éves, elsőgyermekes anyuka vagyok, s bár a kislányom még csak öt hónapos, én már tudom, sosem fogom megverni sem nevelő, sem egyéb más célzattal, és az elhatározásom megingathatatlan.
Engem kisgyermekkoromtól kezdve sokat vertek – nem azért, mert nem szerettek, hanem mert nagyon szigorúan neveltek. Első gyerek voltam a családban, s a szüleim belőlem akarták a világ legtökéletesebb emberét faragni. Nem a céllal volt a baj, hanem a módszerükkel. Sűrűn és nagyon kikaptam, nem egy vessző, fakanál és egyéb alkalmatosság tört szét rajtam. Ha a szüleim „beindultak”, már semmi sem érdekelte őket. Sem az, hogy az ütés a frissen műtött kezemet vagy osztályfénykép-készítés előtt az arcomat éri, sem az, amit lelkileg éreztem. Ha megvertek, sosem volt elég egy pofon, iszonyatosan kikaptam. Sokszor a semmiért. Mert mosolyogtam az asztalnál, mert kibomlott a cipőfűzőm, vagy mert rossz jegyet vittem haza a suliból… Gondolom, ezek a családban tipikus indokok a veréshez. Mintha a veréssel bármi is megváltozott volna. Legfeljebb annyi, hogy egy idő után már nem azért voltam figyelmesebb és szorgalmasabb, mert tudtam, hogy úgy a jó, hanem azért, hogy ne verjenek meg. Úgy gondolom, ezt az eredményt a szüleim kicsit több, szeretetteljesebb törődéssel és figyelmesebb neveléssel is el tudták volna érni nálam. Nem mondom, hogy lelkileg beteg lettem miattuk, de borzasztó szeretetéhség gyötört a viselkedésük miatt. Felnőttként sem volt, nem lett jó a kapcsolatunk, mert sosem tudtam nekik megbocsátani azt a sok lelki és testi fájdalmat, amit éveken át okoztak.
Tőlük menekültem huszonegy évesen egy olyan házasságba, ami mára tönkrement, de akkor végre találtam valakit, akit szerethettem, aki szeretett. Öt hónapja végre megszületett a kislányom, akit imádok, aki miatt a rossz házasságomat is elviselem; sőt vele mintha javulna az életünk. A lányom egyetlen pillantása számomra az élet maga! Ő gyönyörű, jó baba, el sem tudom képzelni, hogy valaha bántsam. Én igenis meg fogom mutatni a szüleimnek, hogy másképp is lehet gyereket nevelni!
Ennek szellemében Szilvia történetéről az a véleményem, ő ott rontotta el a dolgot, hogy visszaadta az ostort a kisfiúnak. A következetesség nagyon fontos dolog a nevelésben, a szép szó, a türelem, a szeretet valódibb békét teremthet az erőszakkal kiharcoltnál, még ha azt elérni így több időbe telik is, attól csak értékesebb lesz.
Tisztelettel: B. K.
A nyúl és a puska esete
Hová lesz a felnőtt tekintélye, ha egy gyerek megütheti őt?! Vannak esetek, amikor egy gyereknek EL KELL FOGADNIA, hogy ez van, és nincs vita! Nincs mindig helye rábeszélésnek! Ez persze nem azt jelenti, hogy verni kell a gyereket, de előfordulhat „jogos pofon”. És a kiabálós anyukákról: azt hallják a szomszédok, hogy ordítok a gyerekeimmel… De azt nem hallották, amikor előtte huszonötször elmondtam, megkértem, elmagyaráztam… Ezzel azt akarom mondani, hogy nem lehet általánosítani, minden eset egyedi, és nem utolsósorban: engedtessék meg az anyukáknak is, hogy néha-néha kijöjjenek a sodrukból!!! És ez vonatkozzon a bébiszitterekre is! Még egy utolsó mondat: azt hiszem, mentettem már meg a gyerekem életét azzal, hogy ráüvöltöttem az úttest szélén…
Egy kiabálós anyuka
Csak a nagy ütheti a kicsit
Az Andris-ügyhöz szeretnék hozzászólni: hogy is van az, hogy egy kisgyermek egy nagyobbat megüt? Ezt nem szabad megengedni, akkor pár év múlva a felnőttek „fejére nő”. Oda kell ütni – de csak finoman – a kis kezére vagy a popsijára, ha a szó már nem használ.
Baranyai Kinga
El kell venni tőle
Szerintem elég hatásos büntetés az is, ha a gyerektől elveszem egy időre az ostort. Ebben az esetben nem volt „értelme” a pofonnak.
Rita
Mi akartunk gyereket!
Én azzal kezdeném, hogy aki egy gyereket ver, az megérdemelné, hogy őt egy felnőtt náspángolja el! Micsoda butaság, hogy egy kétévest megütünk? Szerintem a felnőtt az, aki elrontja a dolgokat, és ez minden esetben igaz. Türelmetlen, túlterhelt, éppen válófélben van, anyagi gondok nyomasztják. Ki issza meg a levét? Hát a gyerekek… Pedig ha belegondolunk, MI akartuk őket, és a MI felelősségünk, hogy boldog gyerekek legyenek, és kiegyensúlyozott felnőttekké váljanak!
Dior
Életkori sajátosság?
Sajnos nálunk a kicsi most ért abba a korba, hogy próbálgatja a határokat, jelenleg épp azon kísérletezik: vajon mit szól anya, ha rácsapok? Anya bánatos, és elmondja, hogy „na, ezt nem”. Fogalmam sincs, honnan a bánatból szedi ezt a rácsapkodós dolgot, a másfél évvel idősebb testvére is próbálkozott annak idején ezzel, aztán hasonló reakciók után abba is hagyta. Életkori sajátosság? A sors fintora? Nem vagyok elkenődve, csak az okokat keresem. Mindenesetre nem hiszem, hogy ha visszaütnék és ráordítanék, akkor jobb volna.
Prücsimanó
Honnan veszi a mintát?
Meg vagyok győződve arról, hogy az az anya, akit gyereke üt, ver, rugdos, az a kelleténél többször dádázta meg a kicsit. Szóval: ezt se felejtsétek el! Így lehet továbbadni az agressziót, a rossz kommunikációs stílust. Ami a legrosszabb: sokszor tapasztalom, hogy ez ördögi kör: a vert gyerek verekszik, és ezért kikap. Vajon hogy fog ebből valaha is kilépni? Vigyázzatok: a saját gyereketek verésével az unokátok verését készítitek elő! Amúgy már tőlem is kaptak egyet-egyet a gyerekeim (mind a négy!), de akkor nem voltam olyan helyzetben, hogy mérlegeljek. És ez tizenhárom év anyaság során nagyon ritkán fordult elő.
Neko
Csak odafigyelés kell
Én mindig nagyon értelmesnek néztem a gyerekeimet, és nagyon sokat foglalkoztam velük, szóval ismerjük egymást. Ők pontosan tudják, hogy mit lehet és mit nem, de persze így is akad nézeteltérésünk. Nekem eddig nem kellett bántanom őket, mert sikerült észérvekkel hatnom rájuk még akkor is, amikor nagyon kicsik voltak. Nálunk is volt seggrepacsi, de főleg ígérgetek, és ennyi elég. Hiába, ha az ember figyel a gyerekére, és következetesen neveli őket, akkor nem lehet túl nagy gond a probléma megoldásával. Sokszor figyelemfelkeltésből tesz rosszat a gyerek, és ezt a legkönnyebb kivédeni. Én is türelmetlen vagyok néha, de ezt próbálom kontrollálni, és inkább szólok nekik, hogy anya most dilis egy kicsit, és akkor békén hagynak. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy van időm rájuk is és magamra is, és nehéz kihozni a sodromból. Anyukák! Azt hiszem, hogy ez a megoldás! Nem kell gyereket verni, fegyelmezni és büntetni, hanem maximálisan oda kell figyelni rajuk!!!!
Bea mama
Engem nem vertek
Jó ez a téma, bár nekem nincs még gyerekem. Én is elítélem a rögtön ütő szülőket, sőt általában is az a véleményem, hogy a kéztől a gyerek csak jót kaphat, de nem tudom elítélni azokat a szülőket, akik egyszer-egyszer odasuhintanak. Én szerencsés voltam, nem is emlékszem, hányszor kaptam fülest vagy ilyesmit, kevés alkalommal történt meg, és mégis felnevelődtem szeretetben. Sőt az a véleményem, hogy ha a gyerek alapvetően szeretetteli, megértő légkörben nő fel, akkor felnőttkorában nem lesznek komoly lelki torzulásai (legalábbis gyermekkorból eredőek nem), még ha túl sok híradót vagy játékpuskát lát is.
Szilke
