A huszadik hétig rengeteget szenvedtem a terhességi rosszullétektől, de ezután már dolgos hetek következtek, kilenc hónap alatt havonta utazásokkal, repüléssel, munkával. Még a nyolcadik hónapban is repültem orvosi igazolással, utólag visszagondolva bátor voltam, bár akkor nem volt kérdés, menjek vagy maradjak. A kilencedik hónap első napjától újra kezdődött a hányás, a kéz- és lábdagadás. Közben folyamatosan dolgoztam a Cosmopolitanben, illetve a Magistral tervezői feladataival.
Március 26-ra voltam kiírva, Kos lesz a lelkem – gondoltuk. Majd 14-én, a szokásos CTG-vizsgálaton a János Kórházban Dr. Márkus László kicsit aggódva latolgatta a szülés időpontját, mert nem tetszett neki a Baba szívhangja. Azt mondta, lehet, hogy ma még találkozunk. Jót nevettünk, majd lementem dolgozni Gyálra. Közben azonban egyre nyugtalanabb lettem, rendszeressé váltak a fájdalommentes méhösszehúzódások, de senki sem hitte el, hogy ezek már valódi előjelek! Délután kettőkor, immár négypercenként ismétlődő méhösszehúzódásokkal pattantunk autóba az egyik kollégámmal. Telefonáltam a férjemnek, hogy jöjjön, és menjünk a kórházba, Márkus doktornak is jeleztem érkezésemet. Ekkor már egyértelmű volt számomra, hogy valóban megindult a szülés. Háromra értünk a kórházba, ahol mindenki kedvesen mosolygott rám, de azt nem hitték el, hogy közel a szülés. Amikor aztán meglátták a monitoron a fájáserősséget jelző görbét, hirtelen felgyorsult körülöttem minden. Első szülésnél állítólag ritka, hogy ilyen sebességgel indulnak a dolgok.
Lezajlottak a szokásos előkészületek: beöntés, zuhanyozás a gyönyörű, igényes, egyágyas kórteremben – tényleg olyan volt, mint egy szállodában. Majd fél négykor ismét szülőszoba. Ekkor már egybefüggő fájdalmat éreztem, óránként egyujjnyit tágultam. Nem kértem semmilyen fájdalomcsillapítást, mert a szövődményektől jobban féltem, mint a fájdalomtól, főleg a kisfiamat féltettem tőlük. Kisbabám apukája végig velem volt, állítólag semmin sem lepődött meg. Igazán élvezhettem volna a hangulatot, mert kedvenc doktorom, Márkus László és az Apuka folyton viccelődtek. De én csak bódultan fetrengtem. Állítólag hatkor megbeszélték a doktorral, hogy hétre rendelheti a pizzát, mert vagy így, vagy úgy megszületik a mi Kisangyalunk. Én ezeket már csak onnan tudom, hogy elmesélték.
Miután kitágultam, az első nyomásra már kilátszott Noel feje búbja, majd a másodikra a fejecskéje is kint volt, végül egy oroszlánüvöltéssel sikerült egészen kinyomnom – na, akkor azt hittem, eseménydús életem véget ért, mert iszonyúan fájt! Azonnal felsírt, 10/10-es Apgart kapott, 3,55 kilogrammot nyomott, és 56 centiméter hosszú lett, majd pár perc múlva Apuka kezében nyekergett a mi kis Csodánk. Ezután a méhlepény születése következett. Sajnos a méhszájamat is varrni kellett.
Szenvedélyes életforma, intenzív munkastílus jellemez, hiszen Kos anyuka vagyok. Gyors és fájdalmas volt a szülésem, Noel nélkül pedig már el sem tudjuk elképzelni az életünket.
Még a szülőágyról telefonáltam mindenkinek, majd a kétórás megfigyelés után a várótermen toltak keresztül, ahol a délelőtti munkatársaim nagy ovációval vártak. Másnap reggel hatkor mehettem Noelért, de az izgatottságtól már háromtól nem tudtam aludni, előtte meg éjfélig telefonáltam a családnak és a barátoknak. Hajnali hatkor már a csecsemőosztályon voltam a kisfiamért.
Olyan természetesnek éreztem most az anyaságot! Boldog szent család lettünk, bár jó lenne egy kicsit többet aludni. A negyedik nap reggelén haza is mehettünk. Szülés után egy héttel már dolgoztam pár órát. Így szép az élet!
Takács Mónika
Megjelent a Kismama magazin 2002/6-os számában.
