2000 júliusában terhes lettem, de sajnos augusztusra már el is veszítettük a babánkat. Egy világ omlott össze bennünk, és nagyon vártuk, hogy újra lehessen próbálkozni. Szerencsésnek tartom magunkat, hiszen még decemberben megfogant a kislányunk – ráadásul ikerterhességnek indult.
Tízhetes terhes lehettem, mikor az orvosom megállapította, hogy a két magzat közül csak az egyik fejlődik. Teltek a hetek, én otthon maradtam, és sokat pihentem. A 16. héten elvégezték az AFP-vizsgálatot (mindent rendben találtak), de azt javasolták, hogy nézessem meg genetikai ultrahangon is a babát. Nyugodtnak mondható terhességem eddig tartott.
A genetikai ultrahangon megállapították, hogy van egy amnionszalagom. Ez a jelenség nagyon ritka. Éppen ezért komoly utánajárást igényelt. Tudnak a létezéséről, de nem nagyon találkoztak még vele. Sűrűbben kellett járnunk ellenőrzésekre és ultrahangos vizsgálatokra. Elmentünk 4D ultrahangra is, amit később megbántunk, hiszen ott csak azt mondták, hogy nagyon veszélyes a szalag, mert ha beleakad a pici keze vagy lába, akár le is szakíthatja a kis végtagot. Nagyon megijedtünk, de hála a doktor úrnak, aki mindig megnyugtatott és lelkesített minket, nem törtünk le, hanem mindenre egyre jobban odafigyeltünk.
A 26. héttől kezdve folyamatosan megkeményedett a pocakom. Volt olyan, hogy órákon át görcsben voltam, alig bírtam mozdulni. Kiderült, hogy a méhem nem tágul annyira, mint ahogyan a baba nő, ezért ez egyre csak fokozódott.
Németországból kellett hozatni egy gyógyszert, sajnos attól sem javult, ezért a 36. héten kórházba kerültem. Magnézium-infúziót kaptam, ami enyhítette ezeket a görcsöket, ezért egy hét után szinte panaszmentesen indultunk haza. Ezután festés miatt bezárták az osztályt. Azt gondoltuk, kibírjuk ezt az egy hetet, de a babánk nem így látta jónak. Az utolsó napon, amikor még zárva volt a szülészet, a CTG nagyon rossz eredményeket mutatott. Ettől kezdve felgyorsultak az események. Az orvosommal és a férjemmel autóba ültünk, és megkerestük a helyettes kórházat, ez az Uzsoki volt. Mire átértünk, és felvették az adataimat, megvizsgáltak, a görcsök elmúltak, az eredmények jók lettek. Hazament a férjem és az orvosom is. Este ismét CTG-vizsgálatot végeztek, de a baba nem akart mocorogni, és megint nagyon magasak vagy mérhetetlenül alacsonyak lettek az értékek. Visszahívták a doktor urat (ekkor hajnali fél három volt), a baba ez idő alatt egyszer sem mozdult, pedig már mindenki őt próbálta felébreszteni. A méhösszehúzódások rendszeresek voltak, a méhszájam még mindig teljesen zárva. Mivel azt szerettük volna, hogy a férjem bent legyen a szülésnél, a doktor úr megkért, hívjam be a páromat, nem érdemes tovább húzni, hiszen az is lehet, hogy most következett be az, amitől az egész terhességem alatt féltünk. Lehet, hogy beakadt a pici a szalagba. Mire a férjem beért, én már túl voltam a beöntésen, a borotváláson és felhelyezték a katétert. Fél négykor betoltak a műtőbe, negyedórával később már a kezében tarthatta kislányunkat, Bernadettet, aki 3550 grammal és 58 centiméterrel jött a világra. Azonnal felsírt, gyönyörű és egészséges volt. Első perctől kezdve volt tejem, és ő is nagyon ügyesen szopott. (Ez a mai napig sem változott.) Három hónapos, életvidám, nyugodt, nagyon cserfes, gyönyörű kislány. Átalussza az éjszakát, és soha nem sír! Ezúton szeretném kifejezni hálámat és minden elismerésemet Dr. Ruff Györgynek, aki mindent megtett azért, hogy a babánk egészségesen, időben jöjjön a világra. Végigizgulta velünk a kilenc hónapot, emberi, baráti és orvosi tanácsokkal látott el minket. Továbbá köszönetet szeretnék mondani Franciska szülésznőnek, a Nyírő Gyula Kórháznak, a helyettes Uzsoki Kórháznak, az ott dolgozó szülésznőknek és a csecsemős nővéreknek.
Kaszás Attiláné
Megjelent a Kismama magazin 2002/3-as számában.
