Problémamentes terhességem volt. Eleinte a régi orvosomhoz kezdtem járni a Dél-Pesti Kórházba, de különböző problémák és a nagy távolság miatt nem tudtam megoldani az ultrahangra és vizsgálatokra járást. Végiggondoltam, hogyan is szeretnék szülni:
– Beöntés és borotválás nélkül
– Lehetőleg infúzió nélkül
– Legyen alternatív szülőszoba
– Vajúdókád (mert sok jót hallottam róla)
– Választhassak, hogyan szeretnék szülni
– Bababarát legyen
– Ha lehet, gátvédelemmel… satöbbi.
A Kismama újságot olvasva végül is a Szent István Kórházra esett a választásom, mert mindenki olyan jókat írt róla. A párom elvitt egy orvos barátjához – Dr. Mészáros Lászlóhoz, aki ebben a kórházban dolgozik –, s ez a lehető legjobb választásnak bizonyult. Egy hozzánk közeli faluban is van rendelője, ahová járhattam vizsgálatra és ultrahangra. Az orvosom a méhlepény elöregedése miatt programozott szülést javasolt, mivel minden feltétel adott volt: 40. hét, érett magzat, kétujjnyira nyitott, felpuhult méhszáj. El is sírtam magam, mert úgy képzeltem, minden spontán zajlik, nem pedig „beavatkozásokkal”, és olyan hihetetlen volt belegondolni, hogy a hőn áhított nap ma következik be. Reggel fél kilenckor burkot repesztett a főorvos, és vártuk a fájásokat. Ám délben még mindig nem éreztem igazán semmit, csak délután lettek fájásaim, de nem rendszeresek. Ekkor még nem esett jól mászkálni, inkább lefeküdtem a vajúdóban elhelyezett ágyon, és Kristófra figyeltem. Az orvosom infúziót javasolt, mivel csak egyujjnyit haladtunk előre. Én persze nem szerettem volna, a dolgot mérlegelve ezt rám is hagyta az orvosom.
Neki közben el kellett mennie, majd utasításokat adott a szülésznőnek, és telefonos kapcsolatban maradtunk. Négy körül beültem a vajúdókádba, ami olyan jólesett, hogy ki sem szálltam, csak a vizsgálatok idejére, és már mentem is vissza. „Csak” feküdtem a kádban, a férjem mellettem ülve adagolta a meleg vizet, és csukott szemmel relaxálva nyugodtan a babára tudtam koncentrálni. A fájások alatt a betanult jó légzési technikával „pihentem”. Meg is tette a hatását, mert egyáltalán nem éreztem vészesnek a fájásokat. Este fél nyolc körül már egy-két perces fájásaim voltak. A szülésznő ekkor meg akart vizsgálni. A kádból felállva furcsa, erős, összehúzódó rángást éreztem, ami után szokatlan utat járt be a gyomortartalom. Utána telefonált az orvosomnak, hogy igyekezzen, mert mindjárt jön a baba. Ekkor jöttem rá, hogy tolófájásaim vannak, bár ez egyáltalán nem olyan érzés volt, mint amit mások, vagy a könyvek leírnak. Nekem nem nyomnom kellett, hanem kellemetlen rángások jelentkeztek a pocakomban. Ez idő alatt a labdával próbálkoztunk, hátha könnyebben viselem magam, de már ez sem segített, az esett a legjobban, amikor a szülésznő masszírozta a derekam. Közben az orvosom is megérkezett, még mindig várnunk kellett egy picit, míg végre nyomhattam. Ekkor már nem fájt semmim, ettől kezdve könnyedén ment. Az egyik nyomás után az orvos odarakta a kezem, és éreztem Kristóf hajas feje búbját. Döbbenetes, és egyben nagyon megható érzés volt. A következő nyomásra kijött a feje, és megint a következőre, pontban este kilencre az egész teste. (3540 gramm, 53 centiméter.) Rögtön a hasamra rakták, amitől megnyugodott. Pár perc múlva az apukája elvágta a köldökzsinórt (amin egy szabályos csomó volt), és utána vitték el rendbe tenni. Gátmetszés ugyan volt, bár ebből semmit sem éreztem, viszont nem kaptam beöntést, nem borotváltak, és nem volt reflektorfény sem! Mintegy tíz perc múlva megfürdetve hozták vissza Kristófot, újra a pocakomra rakták, így zajlott a gátvarrás (ez sem fájt!). Utána együtt lehettünk hármasban, eközben megtörtént az első szopikázás is. Véleményem szerint ha nem teremtődnek meg a feltételek az ellazulásra, relaxálásra, szinte biztos, hogy császármetszésre került volna sor.
Ekkor még nem sejtettem, mi vár még rám.
Másnap meg sem bírtam mozdulni a fájdalomtól, felülni még csak-csak, de lábra állni és járni végképp nem tudtam. Symphyseolysis – mondták –, egy-két hét, és rendbe jön. Ebből két hónap lett. Éjszakánként szoptatni is csak fájdalomcsillapító injekcióval tudtam. Egy hét múlva ráadásul még szinte az összes ízületem begyulladt a jobb oldalamon a kulcscsontomtól a lábujjamig, és a lázam is felszökött. Tíznapos antibiotikum-kúra után végre láztalan állapotba kerültem, de a mozgásom nem lett jobb. Eközben szorgalmasan szoptattam igény szerint. A gyógyszert is ennek függvényében kaptam. Senki nem tudta elképzelni, mi lehet az oka a teljes féloldali gyulladásnak. Egyik nap észrevettem, hogy a popsimnál jobb oldalán (a korábban kapott injekciók helyén) keletkezett egy gyulladt csomó. Az orvosom megnézte ultrahanggal, és egy 5x4cm-es tályogot talált, amit azonnal megnyitott. Lassacskán ez is meggyógyult, túl lettem rajta. Újabb antibiotikum következett, majd ettől kezdve végre folyamatosan, mondhatni rohamosan javult az állapotom. Utólag derült fény arra, hogy ez a „kis” injekciós tályog volt a góc oka, ami a gyulladásos tüneteket okozhatta.
Kristóf ma már nyolc hónapos, erős, energikus, vidám baba, és ma már szinte alig emlékszünk a szülés utáni kellemetlenségekre.
Dr. Tokodyné Kiss Anita, Váchartyán
Megjelent a Kismama magazin 2002/3-as számában.
