Burokrepedéssel kezdõdött

Első gyermekünk érkezését körültekintően megterveztük, és egy hosszú külföldi tartózkodás végén már három hónapos terhesen, hárman repültünk haza. Amikor kiderült, hogy néhány hónap múlva eggyel többen leszünk, a világ másik végéről felhívtam választott orvosomat, dr. Horváth Ernőt, hogy megbeszéljük, mi is a teendőm, amíg olyan messze vagyok a tanácsaitól. Egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy ő lesz az, aki világra segíti majd a csemeténket, hiszen színes, szélesvásznú közös kórtörténeti múlttal rendelkezünk, és emberségével, hozzáértésével, türelmével igazi támaszom volt azelőtt a bajban. Szerettem volna küzdelmeink eredményét és az örömünket is vele megosztani.
Terhességem teljesen problémamentesen zajlott, minden úgy és akkor történt, ahogy és amikor az a „nagykönyvben” meg van írva. A 24. héten megtudtuk, hogy kisfiú szülei leszünk, majd a 30. héten egy négydimenziós ultrahangvizsgálat alkalmával az arcát is megmutatta nekünk. Döbbenetes élmény volt. A kiírás szerint 2001. július 4-én kellett volna a babának érkeznie, de három nappal korábban – miután az utolsó simításokat is elvégeztük a gyerekszobán – addig ismeretlen, rendszertelen fájások jelentkeztek. Az orvos tanácsára bementünk a kórházba egy CTG vizsgálatra, ahol eldőlt, hogy ugyan még nem szülünk, a plasztikázott méhszájam is teljesen zárt, de a fájások miatt be kell feküdnöm és várunk. A helyzet két nap múlva sem változott, a délben elvégzett vizsgálat szerint még mindig semmi. Délután, az azt megelőző pillanatban, hogy a férjem betelefonált a kórházi folyosó végéről, hogy megérkezett, erős pattanást éreztem a hasamban és megindult a magzatvíz. A látogatást prolongáltuk, és máris mentünk szülni – apásan. Vizsgálat, beöntés, borotválás, folyamatos CTG, antibiotikumos infúzió következett, majd másfél óra múlva a fájások is kezdtek komolyra váltani.
Közben a férjem tökéletes technikával lélegzett velem és diktálta az ütemet a fájások alatt, én meg erősen kapaszkodtam a kezébe. A szülésznők végig hihetetlenül segítőkészek, kedvesek, rutinosak voltak – közülük Koncz Évát illeti a legnagyobb elismerés –, ami nagyon sokat jelentett abban a várakozással teli, de kiszolgáltatott helyzetben.
Hamarosan Horváth Főorvos úr is megérkezett, újabb vizsgálat következett, amely megállapította, hogy a méhszáj még mindig zárt, a burok pedig felül repedt, így repesztett rajta alul is egy kicsit. Hirtelen lett kétujjnyi méhszáj, s ekkor EDA-t kértem. Korábbi tapasztalataim miatt kicsit tartottam tőle, de a tesztadag után már biztos voltam abban, hogy remekül döntöttünk. Volt egy fájdalommentes, „pihenéssel” töltött órám, amire szükségem is volt, mert a kitolási szakasz kicsit hosszúra sikerült, amit még egy izgalmas közjáték is megelőzött. A baba feje kifordult a megfelelő irányból, így engem oldalra fordítva vártuk, hogy visszafordul-e?! A császármetszés lehetősége is felmerült, hiába volt minden más teljesen rendben. Aztán a gyermek mégis úgy döntött, hogy természetes úton kíván a világra jönni, így következett a hosszú célegyenes. Sokáig küzdöttünk egymásért a fiammal – többször meg kellett állnunk, hogy hagyjuk őt magától lejjebb csúszni a szülőcsatornában. Az a fájdalmas negyedóra a lassabbnál is lassabban telt, miközben kezdtem elveszíteni a kontrollt az amúgy fegyelmezett mivoltom felett. A baba feje már látszott egy ideje és még mindig nem volt kézzelfogható az eredmény. Már a vákuumot is előkészítették, de szerencsére az ügyeletes orvos segítsége időben érkezett. Ő a tolások alatt teljes erővel nyomta kifelé a hasamból a gyereket, mialatt Horváth doktor az érkezési oldalon várta őt. A negyedik, ötödik menet után, negyedikén, a kiírt napon, 0 óra 35 perckor, 3550 grammal, 53 centivel megszületett Milán fiunk. Mivel nem sírt fel rögtön, és a nagy erőlködéstől a tónusa sem volt az igazi, az orvosi vizsgálat elég rossz Apgart mutatott. Csak egy pár percre kaphattam meg őt, mert fél napra inkubátorba utalták, hogy másnap már egy gyönyörű, egészségesen ficánkoló csecsemőt hozhassanak ki nekem. Azonnal elkezdett szopni és a tejtermelés is villámgyorsan beindult, ami a kórházi védőnő hathatós segítségének is köszönhető, aki mindig rendelkezésre állt, ha kérdésünk vagy bármilyen problémánk volt, ugyanez elmondható a Szt. Margit kórház összes szülésznőjéről is.
Az azóta eltelt néhány hét alatt feje tetejére állt az életünk, de egy kicsit sem bánjuk. Milán csak anyatejet kap, szépen fejlődik. Az éjszakákkal sincs gondunk, gyakorlatilag az első pillanattól kezdve átalussza őket és sírni is csak okkal szokott. Minden napunk hoz valami újat, mind nagyobb és nagyobb sikerrel tanuljuk egymást, próbálunk igazi családdá válni. Rengeteget jelent, hogy a férjemre bármiben maximálisan számíthatok, szeretne Ő is – már most – része lenni a fia életének és nagyon jó őket együtt látni.
Még egyszer hálás köszönet a Margit kórház egész csapatának! A következőt is csak ott és csak velük!
B.E., Budapest

Megjelent a Kismama magazin 2001/10-es számában.