Olyan hosszúnak tűnt a várakozással teli kilenc hónap. És mégis milyen hamar elrepült! A harminckettedik héten derült ki, hogy kislányom lesz. A harminchetedik héttől naponta jártam CTG-re. Az utolsó alkalommal már fohászkodtam Petra lányomhoz és a géphez: Gyerünk! De semmi! Pedig mi már egyre türelmetlenebbül vártuk. Fogadott orvosom azt tanácsolta, hogy amennyiben május huszonegyedikéig, a szülés számított napjáig nem indul meg semmi, huszonkettedikén reggel feküdjek be az osztályra, jórészt az időközben kialakult ödéma miatt, hogy “szemmel tudják tartani”. Végigizgultam-imádkoztam a kiírt napot, szünet nélkül magamat figyeltem, de semmi. Másnap letörten fogtuk a csomagot a férjemmel, és bementünk a kórházba. Kiderült, hogy egyujjnyira már nyitva vagyok. Az orvos megnyugtatott, ebből hamarosan baba lesz! Éjszaka kicsit vérezgettem, a nővér szerint ez tágulásos vérzés volt.
Másnap, gondolom, megemlítették ezt az orvosomnak, aki ismét megvizsgált, s rögtön a szülőszobába küldött, mert már négyujjnyira nyitva volt a méhszájam! Alig fogtam fel, hiszen én nem éreztem semmit!
Felhívtam a férjemet, hogy ha jön látogatni, már a szülőszobán keressen. A szülőszobán szerencsére egyedüli vajúdó voltam. A középkorú, tapasztalt szülésznő leborotvált, beöntést adott. Ez utóbbitól nem tudom, miért félnek annyira, hiszen még csak nem is kellemetlen! A beöntést követően erősödtek a “fájások”, de valójában nem fájtak igazán. Közben a férjem is befutott. Együtt sétálgattunk, néztük az órát a méhösszehúzódásokkor, beszélgettünk a szülésznővel a szakmájáról, a szülésről. Tizenegykor lejött az orvosom, burkot repesztett. Ekkor fél órát feküdnöm kellett a CTG miatt, de aztán ismét felkelhettem. Bár erősödtek a fájások, így sem szenvedtem annyit, mint amikor petefészekcisztám volt: akkor minden hónapban egy-két napra levertek a lábamról a menstruációs görcsök. A szülésznő szerint igen magas lehet a fájdalomküszöböm, mert a CTG igen hatékony méhtevékenységet jelzett.
Délután kettőkor az orvosom azt mondta, itt az idő, nyomhatok. Én semmiféle nyomási kényszert nem éreztem, pedig a baba feje már beékelődött, kellőképpen kitágult a méhszáj. Ennek ellenére nyomtam, amikor mondták, pedig fekve igen nehéz! Mélyeket lélegeztem, amikor utasítottak. Teltek a percek, a férjem hol a tarkómat tartotta, hol a homlokomat törölgette. Mindezt alig érzékeltem: mintha hó vagy köd borította volna el az agyamat. Nyomtam, lélegeztem, nyomtam, lélegeztem, s már nem éreztem semmit, se összehúzódást, se elernyedést, se fájdalmat, se semmit. Mikor lesz már vége?! Fáradt voltam, de nagyon! Csak haloványan dereng, hogy az oldalamra segítettek, bevillant egy injekciós fecskendő képe – talán oxitocin? – majd megint a felszólítás, hogy nyomjak. Elkaptam egy pillanatra az orvosom és a szülésznő egymásra villanó, aggódó tekintetét, és valahol mélyen az agyamban tudatosult: most vagy soha! Összeszedtem minden erőmet, nagy levegőt vettem, és amikor újra hallottam, hogy “nyomjon, Ágnes!” – beleadtam apait-anyait… és kint volt! Végre megkönnyebbültem. Kislány! Azonnal felsírt. Azt hiszem, a férjem segített felemelkedni, hogy megnézhessem. Gyönyörű volt! Amíg elvitték fürdetni, felöltöztetni, addig az orvos ellátta a gátsebemet, bár fogalmam sem volt, mikor vághatták, sőt, repedtem is. Iszonyúan fájt, amikor varrták, persze lehet, hogy csak a fáradtság miatt éreztem így. Amikor Petrát újból odahozták, elsírtam magam a boldogságtól, és a férjem is a könnyeivel küszködött. Hallottam, ahogy az orvosom a csecsemős lelkére köti, hogy a picit feltétlenül mutassa meg gyerekorvosnak. Csak pár nappal később tudatosult bennem, hogy szinte az utolsó pillanatban született meg a lányom… A kétórás megfigyelés alatt bejött édesanyám is, de nem is emlékszem, miről beszéltünk, álomba ájultam. Amikor a szobámba vittek, tovább aludtam, majd hajnalban keltettek, ideje lett volna, hogy pisiljek, de nem ment, úgyhogy megkatétereztek.
A szoptatással sem volt gond, a harmadik napon indult be a tejem, öt nap múlva haza is mehettünk.
Hogy ott a szülőszobán mi történt velünk, máig sem tudom. Talán nem a fájdalomküszöböm volt magas, hanem a fájások voltak gyengék? Egy óra hosszat tartott a kitolás! Nem is emlékszem, hányszor kellett nyomnom.
Köszönöm Dr. Szentágotai Ferencnek és Kiss Károlynénak, hogy világra segítették a lányomat a kistarcsai Flór Ferenc Kórházban. Balogh Krisztina szülésznő barátnőmhöz bármikor fordulhattam a várandósság alatt, férjem pedig pótolhatatlan társ volt.
Kmeczkó Attiláné, Berente
Megjelent a Kismama magazin 2001/7-es számában.
