A terhességem első hónapjaiban már „éreztem”, hogy kislányom lesz, és ezt a háromdimenziós ultrahang is alátámasztotta. Annyira Vivient vártunk, hogy húsvétkor a család férfi tagjai még a hasamat is meglocsolták.
A terhességet jól viseltem, a kezdeti gyomorégést leszámítva nem volt semmi bajom. Olyannyira nem, hogy a nyolcadik hónapig dolgoztam annak ellenére, hogy a hetedik hónaptól iszonyatosan elkezdtem vizesedni, de még így is nagyon boldog és – mások véleménye szerint – szép kismama voltam. Ezekben a hónapokban sűrűbben jártam a nőgyógyászomhoz, de szerencsére minden rendben volt a babával. A doktor úrral megbeszéltük a szülés részleteit, illetve tájékoztatott, hogy augusztusban három hétig szabadságon lesz, de ha bármi történne, hívhatom őt. Nem aggódtam, mert meg voltam győződve arról, hogy a kiírt időpontnál (augusztus 27.) nem fogok hamarabb szülni. Hát nem így történt! Augusztus elején már jóslófájásaim voltak, majd idő előtt, a harmincnyolcadik héten, augusztus 17-én éjszaka magzatvízszivárgásra ébredtem fel. Felkeltettem a férjemet, aki, miután tájékoztattam az eseményről, édesen annyit mondott: „kicsim, csak megizzadtál, alattam is csupa víz a lepedő” – ezen azóta is jókat derülünk.
Ezután húsz-harminc perces fájásaim voltak, és már előre rettegtem, hogyan fogom viselni az úgynevezett tolófájásokat. Négy óra harminckor elment a nyákdugó. Ezek után lefeküdtem, és fél hétig aludtam, majd felhívtam az orvost, akinek ki volt kapcsolva a mobilja (ettől egy picit megijedtem), de hagytam neki üzenetet. Tanácstalan voltam, de Anyukám eszembe juttatta, hogy a szülésznőtől, Kőrös Ottíliától kérhetek tanácsot. A nyolcadik hónapban ő mutatta meg nekünk a szülőszobát. Így is tettem, és megbeszéltük, hogy kilenc órakor találkozunk a szülészet előtt. Anyukám búcsúzóul közölte velem, hogy azt álmodta, császárral szültem, és fiam született.Közben a nőgyógyászom is visszahívott, és miután ecseteltem neki a helyzetet, megbeszéltük, hogy a délelőtt folyamán találkozunk a MÁV Kórházban. Azért nem tudott pontos időt mondani, mert a nyaralása kellős közepén „zavartam” meg. A kórházban Ottília azonnal megnézte a baba szívhangját, de mindent a legnagyobb renden talált, így kiültem a vajúdóba, és tizenöt perces fájásokkal várakoztam. Attila, a férjem, végig tartotta bennem a lelket, mert nagyon kétségbeestem a szülőszobából kiszűrődő hangok miatt.
Tíz óra után másodszor is ellenőriztük a szívhangot, de semmi baj nem volt. Húsz perccel később megérkezett az orvos, azonnal megvizsgált, és megállapította, hogy egyujjnyira ki vagyok tágulva, de a baba feje nagyon fent van. Ekkor megpillantotta a lábaimat, amelyek iszonyatosan bevizesedtek, így egyből átmentünk megultrahangozni a babát. Megállapította, hogy a méhlepény – a toxémia miatt – elmeszesedett, és ez a baba egészségére káros lehet, így azonnal meg kell császározni! Hát, a katéter bekötése nagyon kellemetlen volt! A műtőben beadták a spinális érzéstelenítést. Pár pillanat múlva deréktól lefelé már teljesen érzéketlen voltam. Attila sajnos nem jöhetett be a műtőbe, de az ablakos ajtón keresztül végigkísérhette az eseményeket. A műtét közepe táján pedig Ottíliával előkészítették a rózsaszín sapkát és karszalagot a kicsimnek.
A doktor úr műtét közben folyamatosan érdeklődött a hogylétem felől, majd 11 óra 40 perckor kiemelte a babát – ekkor a gyomorszájamnál egy pici nyomást éreztem –, és felkiáltott: „kisfiú” (!) A vérnyomásom 170-re ment fel a meglepetéstől! Egy percen belül megpillantottam gyermekünket, aki csodaszép volt, még így magzatmázasan is: hatalmas koromfekete haja és kék szeme volt. A kisfiam 56 centiméterrel és 3,5 kilogrammal látta meg a napvilágot.
Leírhatatlan érzés kerített hatalmába. Nyugodt szívvel állítom, hogy egy gyermek világra hozatala a világ nyolcadik csodája! Tizenkét órakor már kint voltam a műtőből, de az érzéstelenítő hatása csak estére múlt el teljesen. Olyan fájdalmaim voltak, mint még soha: nem bírtam megmozdulni, pedig folyamatosan kaptam a fájdalomcsillapítót. Azt az éjszakát nem kívánom senkinek, iszonyatos volt, és egy örökkévalóságnak tűnt. Ezt azért írom le, mert eddig még nem olvastam egy császáros történetről sem, és a „normálisan” szülő nők csak legyintenek, amikor meghallják, hogy császárral szültem. Elhiszem, hogy nem lehet könnyű „kitornázni” egy gyereket, de a fájdalmat – még ha más formában is, de – ugyanúgy átéljük.
Másnap, hajnali fél ötkor bejött a nővérke, és közölte, hogy jó lenne, ha felkelnék – hangsúlyozom, nem bírtam megmozdítani a lábaimat, annyira fájt a hasam –, mert le kell zuhanyoznom. Így megpróbáltam a lehetetlent, az oldalra fordulás körülbelül fél órámba telt, de potyogtak a könnyeim a fájdalomtól. Az oldalfekvésből a felülés szintén jó sok időt vett igénybe, de megcsináltam, és büszke voltam magamra. Anita nővér kapaszkodva segített felülni, majd elkészítette a reggelimet, és így könnyebben ment a felállás is. A nővér megfürdetett, fel is öltöztetett, amiért hálával tartozom neki. A járás nagyon nehezen ment, de mivel aznap még nem láttam Benit, elvonszoltam magam a csecsemőmegőrzőbe, ahol egyből kiszúrtam a kisfiamat – ő volt a legszebb!
A MÁV Kórházról még annyit, hogy maximálisan meg voltam elégedve mindennel. A csecsemős nővérkék nagyon segítőkészek voltak, és a szoptatás rejtelmeibe is bevezettek. A babának, ha nagyon muszáj volt, forralt vizet adtak szobahőmérsékletre hűtve, és azt sem cumisüvegből, hanem fecskendőből. Egy szó, mint száz, észrevehető volt, hogy ez egy bababarát kórház!
Nagyné Soltész Szilvia
