Sztármamák

Két rövid lépcsősor után egy kis liftezés a negyedik emeletig, ott balra. Igen, jó helyen járok, a névtáblából azonnal kiderül. Az ajtó félig nyitva, előtte egy üres babakocsi. Bekopogok, mire egy barátságos „rögtön jövök!” hallatszik a lakás belsejéből. Néhány másodperc, és megjelenik az ajtóban a házigazda, Bombera Krisztina. Pontosan olyan szerelésben, amilyenben minden öthetes anyuka virít otthon: játszónadrágban és gombolós blúzban, sebtében félrecsatolt hajjal. Karján az elengedhetetlen tartozék, egy négykilós fiatalember. Ő Márk, aki fiatal kor ide vagy oda, tudja az illemet: a vendéget széles mosollyal fogadja.
– Nem irigyellek ezért a lépcsős-liftes maceráért! – ez már a kényelmes kanapén ülve tör ki belőlem.
– Nem is könnyű, az igaz, de ki lehet bírni. Azért is, mert belátható időn belül elköltözünk a belvárosból, olyan helyre, ahol babás szempontból biztosan könnyebb lesz az élet. Az azonban tény, hogy nem a szűk ajtók vagy a rámpa nélküli feljárók keserítenek el legjobban, hanem a társadalom hozzáállása a gyerekekhez és a velük manőverező szülőkhöz. Most nem is arról van szó, hogy milyen lemaradásban vagyunk a skandináv államokhoz képest, ha a részmunkaidős foglalkoztatást vagy a munkahelyi óvodák számát nézzük, mondok inkább egy hétköznapi példát. Múltkor a Margit-szigeten sétáltattuk Márkot, mikor szembetalálkoztunk két futóval. Hamar felmértük a terepet: csak úgy férünk el egymás mellett, ha valamelyikünk félreáll az útból. Ők nem hogy hajlandóságot nem mutattak arra, hogy a dinamikus mozgás adta lendület segítségével két lépéssel többet tegyenek meg, de még nekik állt feljebb, hogy szembe merészeltünk jönni velük a lomha babakocsinkkal. Tudom, mert hallottam a megjegyzésüket.
– Mindenkit azért nem riasztanak el a körülmények, így benneteket se. Fel tudod idézni azt a pillanatot, amikor eldöntötted, hogy többé nem élet az élet gyerek nélkül?
– Fel, persze, talán azért is, mert korábban egyáltalán nem voltam babás típus. Sose zsongtam körül a gyerekeket, és nem álltam meg a babakocsik mellett, mert nem tudtam mit kezdeni ezekkel a törpékkel. Aztán egyszer, egyik ázsiai utazásom alkalmával szerencsém volt eljutni egy sivatagba, ahol végignéztem egy naplementét. Ott tört rám először az érzés, hogy lassan kezdek túlcsordulni, elég az olyan élményekből, amelyeket csak a saját kedvemért élek át. Ideje a gyerekemnek is megmutatni a világot. Ez két éve történt. Márkra kicsit várni kellett, de nem voltunk türelmetlenek.
– Gondolom, a képernyős szereplést nem olyan könnyű feladni a babázás kedvéért. A család vagy karrier klasszikus problémaköre téged is foglalkoztatott?
– Emiatt sose voltak álmatlan éjszakáim. Abban mindig is biztos voltam, hogy egyszer majd szeretnék anya lenni, és nem csak amolyan tessék-lássék módon, hanem teljes gőzzel. Addig viszont a munkámban találtam nagyon sok örömöt, és teljesnek éreztem az életem. Szerintem a család és a karrier nem zárja ki egymást. Vegyük figyelembe: manapság több nő szerez diplomát, mint férfi. Azt azért senki nem várhatja el, hogy egyikünk se vállaljon gyereket pusztán azért, mert a munkaerőpiacon értékes portékák vagyunk. Ahogy azt sem, hogy azért ne dolgozzunk, mert csak mi, nők vagyunk képesek kihordani az utódokat. Ahogy az életben annyi más dolgot, ezt a kérdést is megoldjuk valahogy, felesleges aggódni emiatt. Én most Márkkal szeretném tölteni minden percem, hisz ennek a pici babának az anyukájára van szüksége, és nem egy gyerekfelügyelőre. A holnapon pedig nem aggódom. A TV2-nél visszavárnak, igaz, a jövőre sosincs biztosíték. Mindenesetre igyekszem több lábon állni, ezért is kezdtem el a bölcsészdiploma után jogot hallgatni.
– Visszatérve a gyerekvállaláshoz, az is nagyon fontos, hogy megtaláljuk azt az embert, akinek érdemes szülni. Te rögtön ráéreztél, hogy számíthatsz a férjedre, Zoltánra?
– Érdekes módon igen. A mi kapcsolatunk már tíz éve töretlen, de ahogy korábban említettem, nagyjából csak két éve nyitottam ki a szemem a gyerekekre. Ha egy nőben ösztönösen megvan a gyerek iránti vágy, mindegy, hogy már a felszínen vagy még kitörés előtt, akkor valószínűleg belegondol abba is, hogy milyen apa lenne a szerelme. De a dolog, ha lehet, még előbb kezdődik. Ugyanis ahhoz, hogy rátaláljunk a megfelelő partnerre, sok-sok szerencse is kell, és ez sajnos nem biztos, hogy mindenkinek megadatik. A férjem árasztja magából a nyugalmat. Egyszer sikerült úgy megszelídítenie egy fene ideges pitbullt, hogy az szinte dorombolni kezdett a lábainál. Ha nem látom, el se hiszem. De nemcsak az állatok, a kisgyerekek is mindig imádták, tudtam, hogy a saját gyerekével is nagyon harmonikus viszonya lesz majd. És tessék: néha előfordul, hogy nem bírok Márkkal, ilyenkor elég, ha a férjem a karjába veszi néhány másodpercre, és már el is tűntek a viharfelhők.
– Említetted, hogy korábban nem készültél tudatosan az anyaságra. Azután sem, hogy megfogant a babátok?
– Nem. A kilenc hónap alatt egyáltalán nem vettem a kezembe szakirodalmat. Nem mintha tudtam volna mindent a bennem zajló folyamatokról, egyszerűen csak azt gondoltam, úgyis minden megy magától. De egy pillanat: nem teljesen igaz, amit mondtam, valami azért mégis a kezembe került. Megkaptam Kandász Anditól a Szülőszoba néhány adásának vágatlan verzióját, amit becsülettel végig is néztem. Ez készített fel a rám váró tortúrára is.
– Adódik a kérdés: nem ijedtél meg ennyi szülés látványától?
– Az egyetlen dolog, amitől féltem, az esetleges komplikáció volt. Azzal nyilván tisztában voltam, hogy a szülés fájdalmas, de azt gondoltam, elég stramm nő vagyok, ki fogom bírni. Sokat hallani a programozott császárról, de az orvosom már azelőtt lebeszélt róla, hogy eszembe juthatott volna. Mégiscsak egy műtét, hagyjuk meg B verziónak. Nagyon örülök, hogy természetes úton szültem meg Márkot, fájdalomcsillapítás nélkül.
– A dolgos hétköznapok viszont a szülés után kezdődnek. Könnyen sikerült belerázódni az új szerepbe?
– Ezt nem mondanám. Az első két hét nagyon húzós volt. Gondolj bele: kapsz egy különálló kis lényt, aki bár a saját gyereked, mégis idegen számodra. Idő kell ahhoz, hogy ráérezz az igényeire. Nekem két teljes hétbe telt, míg megtanultam a jelzéseit. Addig egyfolytában aggódtam olyan kardinális kérdéseken, mint például el tudom-e látni, vagy hogy kitalálom-e, mi a baja. A második hét végére megtanultam Márk személyiségét, vagy legalábbis alapfokon elsajátítottam azt, ami a közös életünk spontán működtetéséhez szükséges. Egyébként nem hullok szét darabokra, rendet rakni és főzni ráérek még életem végéig ezerszer is, de újszülött fiamat szeretni, dédelgetni és ellátni csak most van lehetőségem. Igaz, a főzésre nincs gondom, a nagymamák besegítenek. Az éjszakákat még nem alusszuk át, de amikor Márk szundít napközben, olyankor én is lopok egy-két órát. Végül is valamikor be kell hozni a lemaradást, a testemet nem csaphatom be.
– Aggódós anyuka vagy?
– Persze, hogy az vagyok, és olyan dolgok aggasztanak, amik korábban eszembe se jutottak. Mi lesz, ha a gyerekem magára rántja a forró levest? Hogyan engedjem majd el egyedül itthonról ilyen rettenetes közlekedési morál mellett? Kikkel hozza majd össze a sors az élete során? Olyanokkal, akik pozitívan hatnak rá, vagy olyanokkal, akik rombolnak az emberi értékein? Csupa olyan kérdés, aminek legnagyobb része megválaszolhatatlan, hisz ki látja előre a dolgokat? Érdekes, régebben lazán elmentem Afganisztánba is, végül is mi bajom lehetne… Ma viszont már egész másként látom a helyzetet. Természetes, hogy Márkot féltem elsősorban, de az én életem is felértékelődött, hisz felelősséggel tartozom egy kis lényért, akinek szüksége van rám.
– És lesz még több kis lény is, akiért felelősséggel szeretnétek majd tartozni?
– Nem szeretnénk megállni egy babánál, úgyhogy gondolom, lesz folytatás, de határozott terveink nincsenek arra nézve, hogy mikor jöjjön a második. Ahogy alakul. Ha minimális korkülönbséggel jelentkezik a kistestvér (vagy ahogy nagymamám szokta mondani: egy mocsokkal több gyerek), úgy is jó, de ha csak később akar jönni, azt se bánjuk. Szeretettel fogadjuk, bármikor is jöjjön.