Segítõink

Névjegy
Seresné Rubos Gizi – részlegvezető csecsemős nővér a budapesti Szent István Kórház szülészetén
– 46 éves, két lánya van
– 28 éve a pályán
– heti 25-30 óra mamaközelben

Négy húgom van, a legidősebb is hét évvel fiatalabb nálam, a kicsi pedig akkor született, amikor én tizennyolc voltam. Szinte mindig volt a közelben kisbaba vagy kisgyerek. Rengeteget tanultam már ekkor, kivettem a részem a kicsik gondozásából. Valójában szülésznőnek készültem, ezért végeztem el az egészségügyi szakközépiskolát. Aki tovább akart lépni, annak gyakorlati időt kellett töltenie egy szülészet csecsemőosztályán. Ott aztán végképp elvarázsoltak a kisbabák, azóta sem jutott eszembe, hogy pályát változtassak. Felsőfokú gyerekápolói képzettséget szereztem, és maradtam a picik mellett. Közben született egy lányom, aztán – tizenhét év múlva – még egy. A két szülés között rengeteget változott a szakmai szemlélet, és persze én is.

Változások kora
A második lányom születése előtt nem sokkal vezettük be a rooming-in ellátást az akkori munkahelyemen, a budapesti II. Női Klinikán. Az egyik doktornő angliai tapasztalatai alapján vágtunk bele a dologba – hát nem volt könnyű. Az iskolából poroszos szemléletet hoztunk, és ez volt jellemző a mindennapi munkánkra is. A babákat mértük, időre csináltunk mindent, pótlást kaptak, ha úgy gondoltuk, nincs elég tej, vagy ha a rendelkezésre álló húsz perc szoptatási idő alatt nem sikerült rendesen megszoptatni őket. Jellemzően nagy volt a súlyesés, és csak az ötödik napon indult be a tejtermelés. Persze a mi munkánk egyszerűbb és kevesebb volt, mint most. A nagylányom is így nevelkedett, három hónapig szopott rendesen, utána már csak ímmel-ámmal, hiszen bőven kapta a főzeléket. Kicsit most is lelkifurdalásom van emiatt, bár tudom, hogy se tapasztalatom, se megfelelő útmutatásom nem volt ahhoz, hogy „bababarát” módon nevelgessem.
A szemléletbeli változás akkor kezdődött, amikor ő már majdnem felnőtt. A babák édesanyjuk mellé kerültek, legalábbis nappalra. Igény szerint szophattak, pótlást csak szükség esetén kaptak. Az anyát és a babát együtt kellett kezelni. Ekkor tudtuk meg igazán, mi játszódik le a gyermekágyas nőben az első napokban, hiszen sokszor ott álltunk az ágya mellett. Nem volt könnyű az egész munkaidőt aktívan végigszolgálni, de az eredményeket látva mégis megérte. Saját bőrömön tapasztaltam a különbséget. Annak ellenére, hogy már jóval túl voltam az ideális kismamakoron, a kisebbik lányt hat hónapos koráig csak szoptattam, és csak egyéves kora körül választódott el teljesen. A gyesről már a Szent István Kórházba mentem „vissza”. Vissza, mert sok volt kollégám már ott dolgozott: a szülészet osztályvezető főorvosa, a vezető szülésznő, a gyermekgyógyász. Engem is hívtak, és nem bántam meg, hogy mellettük döntöttem: egységes szemlélettel kiválóan együttműködünk azóta is. Amióta bababarát elvek szerint dolgozunk, többnyire megindul a tej a harmadik napon, már ekkor anyatejes székletet látunk a kicsiknél, és súlygörbéjük is felfelé ível.
Elfogadjuk a szoptatás elsődlegességét, és nem lepődtünk meg azon sem, amikor nemrég egy anyuka, aki pár nappal azelőtt szült, az őt meglátogató nagyobbik gyerekét is mellre tette. Nagyon örülök, hogy egyre több családon látom, mennyire készülnek a szoptatásra, és fontosnak tartják, hogy az anya szinte folyamatosan együtt legyen a kisbabával. A jó példa sokat segít a többieknek is. Persze mi is ott vagyunk, ebben az „új rendszerben” soha nem mondhatja azt egyikünk sem, hogy „kész vagyok”, mindig van mit tennünk.

Valahogy a kezemben van…
Bár hazamenetel előtt mindenkit igyekszünk megtanítani a kézi fejésre, mégis előfordul, hogy elzáródik egy tejvezeték, vagy begyullad a mell. Ilyenkor felhívnak a szoptatási ambulancián, megbeszélünk egy időpontot, bejön az anyuka, és megpróbálok segíteni. Meleg borogatást teszek a fájdalmas részre, azután átmasszírozom, és addig fejem, amíg meg nem szűnik az elzáródás. Hogy mi a módszerem, hogyan csinálom pontosan, azt nem tudom. Annyi mindent láttam már, annyi újszülött és kismama volt a „kezeim között”, hogy a rengeteg tapasztalat „kiképezte” az ujjaimat, valahogy ösztönösen tudom, mikor hogyan kell hozzáfogni. Amikor már kicsit puhább a mell, megmutatom az anyának is, hogyan csinálja, így legközelebb ő is tud segíteni a bajon.
Nagy türelemre van szükség akkor, ha a mellbimbóval van gond. A lapos bimbóra a kicsi nehezen tud ráharapni. Régen azt gondoltuk, nem érdemes ezzel törődni, inkább meg kell tanítani a fejést, adja az anyuka a tejet cumisüvegből, amíg tudja. Ma azt mondom: tíz esetből nyolcnál el lehet érni, hogy a mama saját melléből táplálja a kicsit, csak türelem kell hozzá, gyakorlott kéz és kitartás. Kezdetben ez sok bajlódással járhat, de szerencsére egyre többen vannak, akik nem veszítik el hamar a türelmüket. Ez már egy új nemzedék, a nagylányom is közéjük tartozik. Talán a közeljövőben unokával is megörvendeztet minket. Az sem baj, ha fiú lesz, csak egészséges legyen.

Lejegyezte: Sződy Judit
Fotó: Rátkai Éva