A szülés és a félelem

Mondhatjuk bátran, hogy szülni manapság veszélytelenebb vállalkozás, mint közlekedni az utcán, hiszen közlekedési balesetben jóval többen halnak meg, mint szülésben. Mégsem jut eszünkbe szorongani, ha kitesszük a lábunkat otthonról. De ha gyereket várunk, rögtön föltámad bennünk az aggodalom. Félünk a szüléstől, féltjük magunkat, a gyerekünket, aggódunk a párkapcsolatunk miatt, veszélyben érezzük az egészségünket, a szépségünket, félünk a beavatkozásoktól, a fájdalomtól, a kiszolgáltatottságtól, az egyedülléttől, a kórházi környezet idegenségétől és bizonyára még sok minden mástól.
Holott a szülés természetes folyamat, amely önmagától – ráadásul nagyon biztonságos módon – zajlik. (Ha nem így volna, rég kihalt volna az emberiség.) Jogos-e hát ez a sokarcú félelem? Hiszen a modern műtéti technika, a diagnosztikus eljárások és a fejlett orvostudomány akkor is a segítségünkre siet, ha a természet „tévedett” valamiben. Mitől tartunk hát? Nem volna-e egészségesebb, ha kiűznénk magunkból ezeket a „rossz” érzéseket? Hiszen a pszichológusok régóta tudják, hogy a jó szülés alapfeltétele a biztonságérzet, a félelem és a stressz hiánya. Vagyis nem kellene félni! Ám a dolog korántsem ilyen egyszerű!
A szüléstől való félelem egyidős az emberiséggel. A szülés számos vallás szerint tisztátalan állapot, a szülő nő sátáni erők közelébe kerül. A magyar paraszti kultúrában is megtalálhatjuk azt a szokást, hogy a nőnek a gyermekágyas időszak végén asszonyavatáson kell részt vennie a templomban, és csak ezután mehet ismét emberek közé. Azt sejteti ez a gondolat, hogy ebben az időszakban olyasmi történik a nőkkel, ami egyáltalán nem szokványos, és ez joggal ébreszthet félelmet.

Sorsfordulók
A néprajzkutatók átmeneti rítusoknak nevezik azokat a szokásokat, amelyek az életsorsfordulókhoz köthetők. Ezek közül a legfontosabbak a születés, a halál, a beavatási szertartások, a házasság.
A beavatási szertartás alkalmával a lányból nő lesz, a fiúból férfi, a szülésnél a nő végérvényesen anyává válik, a férfi pedig apává. Minden sorsfordulónál különösen érzékelhetővé válik az idő múlása, ezért kerülünk közel ilyenkor a halál gondolatához. Ez pedig a legtöbb emberben félelmet kelt. A változás önmagában is szorongató élmény. Hiszen még az első szerelmes éjszakában is ott van valami bizonytalanság, a „hogy lesz ezután” érzése.
Az ember ősidőktől fogva igyekszik valahogy csökkenteni a változással együtt járó szorongását. S ahogy most civilizált korunkból visszatekintünk a világ népeinek ősi szokásaira, újra felfedezhetjük üzenetüket.
– Japánban például övet készítenek a férj ruhájából – meséli Molnár Judit



pszichoterapeuta –, majd a várandós nő hasára kötik. S ez mint egy állandó ölelő kar fonja körül a kismamát és a születendő gyereket. Az erdélyi románok is hasonló szokást tartottak. Csak ők a férj gatyamadzagját kötötték a várandós nő derekára. Mi köze ennek a félelemhez? Ha átérezzük, hogy a kismama nagyon is tarthat az egyedülléttől, a bizonytalanságtól, a biztos támasz hiányától, akkor láthatjuk, hogy ez az öv, amely minden pillanatban átöleli a derekát, nagyon is biztonságot sugárzó eszköz.
– A Kongó környékén élő zuluk szokása, hogy a várandósoknak ébredés után a nap felé fordulva mély lélegzetet kell venniük, majd a kilégzéssel „kifújják” magukból a rossz álmokat, a félelmeiket – folytatja Molnár Judit.
A zuluk légzéstechnikája megegyezik a modern autogén tréning légzéstechnikájával. Mindkettő élettani szinten csökkenti a szorongást, a feszültséget. Azzal pedig, hogy a kilégzésre helyezik a hangsúlyt, megtanítják a várandós nőket, hogyan engedhetik el rossz érzéseiket. Szülésnél is ez a legjobb légzéstechnika. Ha azt mondják a szülő nőnek, hogy csukja be a szemét, tartsa vissza a lélegzetét, és nyomjon tiszta erőből, felhúzott lábakkal, ez biztosan nem az elengedést és az ellazulást segíti elő.
Nyelvrokonainknál, a manysiknál a nőknek sorsbabát kellett készíteniük San istenasszonynak áldozva. Tőle várhatták, hogy könnyű szülésük lesz, és egészséges gyereket hoznak majd világra. A babával nap mint nap törődniük kellett, megszólíthatták, és ezzel kimondhatták a félelmeiket. A szülő nőkhöz beengedték a tíz év körüli lányokat is. Feladatuk az volt, hogy énekeljenek egy dalt, amelynek ez volt a refrénje: „Engedelmeskedj anyádnak, figyelj a fájdalomra, ami világra hozott téged is!” A vajúdó nő a szülés alatt módosult tudatállapotba kerül, újraéli anyjával való kapcsolatát, saját születését – az anyával való kapcsolat felelevenítésébe sokféle rossz érzés is vegyülhet. A refrénszerűen ismételgetett mondat mégis azt sugallja, hogy a nő, aki most szül, él! Bármi történt is! Mert az ő anyja megszülte őt, tehát megoldott valamit. Ezt kell tennie neki is! Az Anya szó mögött az ősanyát is sejthetjük, akivel ez alkalommal szintén fel kell venni a kapcsolatot. Legalább ilyen elgondolkodtató az a felszólítás is, hogy figyelj a fájdalomra! Azzal, hogy a fájdalomra összpontosítanak, mélyítik a módosult tudatállapotot, s ha olyan mélységbe jutnak, ahol már csak a természet erői működnek, ott nem lesz se félelem, se fájdalom.
Ezek a szokások sosem tiltják, hogy érezzünk valamit. Bármit lehet érezni, félelmet is, de ezt el is lehet engedni. Ezért veszélyes, ha a szülés körüli segítők elutasítják a félelemről való gondolkodást – vélekedik a pszichoterapeuta. – A félelem arra való ugyanis, hogy túllendítsen bennünket, hogy továbbvigyen az úton.

Szokások nélkül
Ma nincsenek ehhez hasonló szokásaink, amelyek átsegítenének bennünket a félelmeinken. Egyedül maradunk velük. Magányunkban az orvostudomány próbál segítségünkre sietni, az oxitocin-infúzióval például a szülés gyors lezajlását, az epidurális érzéstelenítéssel a fájdalommentes szülés lehetőségét kínálják.
A belső utak törvényei pedig rendre elfelejtődnek.

Félelem–feszültség–fájdalom – történet az internetről
„Mivel könnyen és gyorsan tágultam, nem értettem, miért van szükség a méhszájtágításra… Annyira sírtam és kiabáltam a fájdalomtól, hogy egyszerűen nem volt erőm tiltakozni a beavatkozás ellen. Csak azt kívántam, legyünk már túl rajta minél előbb. A vége felé ahányszor csak megjelent az orvosom az ajtóban, mindig leálltak a fájásaim, mert annyira féltem. Szerintem a stressz nagyban hátráltatta a szülést. A kitolási szak úgy másfél órán át tartott, de még mindig jobb emlékként maradt meg bennem, mint ez a szörnyű és felesleges fájdalmat okozó beavatkozás. Nem értem, miért nem hagyják a nőket úgy szülni, hogy csak magukra kelljen figyelniük, és miért kell ilyen durván beleavatkozni a szülés menetébe. ”
„cscs”

Hogyan szelídíthetjük meg a félelmet?
– Ha félünk, ne próbáljuk ezt letagadni magunk előtt, hiszen ez teljesen természetes érzés ilyenkor!
– Fogalmazzuk meg egész pontosan, hogy mi az, ami szorongással tölt el bennünket!
– Beszéljünk édesanyánkkal saját születésünkről!
– Nézzük meg, hol fogunk szülni!
– Beszéljünk a szülésznőkkel, és ha lehetőség van rá, válasszunk közülük!
– Ismerkedjünk meg különösen részletesen azzal, ami bennünket erős félelemmel tölt el (például a császármetszéssel)!
– Beszéljünk olyan nőkkel, akiknek már van szülési tapasztalatuk! Nagyon hasznos, ha olyanokat kérdezünk, akik választott orvosunknál szültek.
– Válasszunk szülészorvost, és beszéljük meg vele előre, milyen szülést szeretnénk.
– Gondoljuk át azt is, mi történik majd velünk, a gyerekünkkel, ha nem terv szerint alakul a szülés!
– Merjünk választani és váltani, ha erre van lehetőségünk!
– Tanuljunk relaxációs technikákat!
– Nézzünk különféle szülésekről szóló filmeket, és olvassunk el mindent, ami ezzel kapcsolatban felkelti az érdeklődésünket!
– Tegyünk meg mindent azért, hogy a legjobbat hozzuk ki az adott helyzetből, bármi legyen is az!