Nem szabad feladni!
2003 júliusában szültem a kisfiamat egy bababarát kórházban. A nevét szándékosan nem említeném, mert nem minden baba- és anyabarát ebben az intézetben.
Már a szülőszobában gondom akadt a szoptatással. Sajnos a bal mellemből nem sikerült a kisfiamnak szopiznia. Próbáltam segítséget kérni a helyes szoptatási testhelyzet megtalálásához, de az egyik ügyeletes szülésznő azt üzente a párommal, ha most nem tudom megszoptatni a kisfiamat, soha nem fog menni. Hát én nem adtam fel, és kisfiamat, Ákost átraktuk a jobb mellemre, ebből pár perc múlva már szopizott is.
A helyes szoptatást és az ezzel járó szép vagy olykor fájdalmas dolgokat otthon tapasztaltam meg. A harmadik héten egy éjszakai szoptatásnál rossz testhelyzetet vettem fel, ezért a bal mellemben több tejjárat elzáródott, és hatalmas csomó keletkezett. Iszonyatosan fájt, sírtam, de nem a fájdalom miatt. Féltem, hogy nem tudom tovább szoptatni a kisfiamat. Tennem kellett valamit! Körbetelefonáltam az ismerőseimet, akik már maguk is anyukák, és természetesen a szakirodalmat is fellapoztam. A húgom azt mondta, nincs mese, ki kell fejni. Bevonultam hát a fürdőbe, meleg zuhany és fejés következett, közben potyogtak a könnyeim a fájdalom és az aggodalom miatt, hogy mi lesz, ha nem sikerül. Végül örökkévalóságnak tűnő húsz perc után megindult a tej, és a csomó eltűnt. Azóta nagyon figyelek, hogy jól tegyem mellre Ákost, és már egészen profi vagyok sok szoptatással kapcsolatos vészhelyzet megoldásában. Mellesleg a kisfiam napjában ötször még mindig lelkesen szopizik. Történetemmel azoknak szeretnék segíteni, akik már kerültek hasonló helyzetbe, vagy még szülés előtt állnak. Soha ne adják fel, mert szerencsére több a segítőkész szülésznő, aki nem veszi el az ember kedvét a szoptatástól. Senkinek se legyen bűntudata, ha elsőre nem megy a szoptatás.
Farkas Renáta
Mint egy gombolyag fonal
Hogy hívnak? kérdezem húsz hónapos kislányomtól.
Janka feleli.
Apát hogy hívják?
Tamás.
És a mamát hogy hívják?
Imola. Hogy hívják nagymamát? kérdez most ő.
Márta válaszolom.
Nagyit?
Cili felelem. Egy kicsit gondolkodik, majd azt kérdezi:
Hogy hívják szopit?
 |
Milyen könnyű ezt leírni, pedig nem volt mindig ilyen egyszerű.
Három héttel a kiírt időpont előtt, 2,5 kilóval született farfekvéssel. Szerencsére gyorsan és könnyedén. Mindenkinek vannak rémtörténetei arról, milyen hozzá nem értés jellemzi a kórházakban a szoptatás segítését. A mienk is ilyen nem részletezem.
A kórházból aggodalommal telve és tápszerrecepttel jöttünk haza. Pedig a szülés előtt olyan egyszerűnek tűnt az egész: kisbaba + anya + két mell = szoptatott baba + boldog család. Nálunk ebből volt egy (állandóan alvó, sárga) kisbaba + egy (elbizonytalanított) anya + két (tejet alig termelő) mell. Ja! És még valami. Hatalmas elszántság és elkötelezettség a szoptatás mellett.
A mérlegre is a kórházban beszéltek rá. Tíznapos lehetett, amikor egy hajnalban a szopott mennyiséget próbáltam mérni félálomban, persze elnéztem a számokat. Kétszáz grammot esett a súlya az éjszaka! Kétségbeesetten rohangáltam fel s alá, hogy hova forduljak, kit hívjak, hiszen mindjárt éhen hal! Janka meg békésen aludt a karomban
Széllel szemben szoptattam, hiszen senki nem állt szívvel-lélekkel mellettem. Janka éjjel-nappal szopott, állandóan rajtam csüngött, mint egy kis koalabébi. Mindenki úgy vélekedett, hogy ez sok. Két hónapos korában vettem fel a kapcsolatot a La Leche Liga egyik tanácsadójával, Ibollyal. Ő volt az első, aki engem erősített, és minden nehézségen átsegített. Kitartottam, és féléves koráig kizárólag anyatejet kapott, egyéves koráig a meghatározó tápláléka is ez maradt. Most húsz hónaposan még ötször szopizik naponta.
Minden mást megadhatok neki később. Tisztaságtól ragyogó szobát, ötfogásos ebédet, tökéletesre sminkelt mamát, toronyórát lánccal, bármit! De szoptatni csak most, csak most tudom.
Olyan ez, mint egy gombolyag fonal, amellyel körbetekerem. Minél többet tekerek rá, annál messzebb mehet el tőlem később, hiszen a fonal mentén biztosan visszatalál hozzám. Mint a mesében.
Janka eteti a nyuszit: Ham-ham, nyuszi, ebéd.
Az autót is megkínálja: Ham-ham, autó, ebéd.
Nekem is ad egy kanalat, hogy én etessem a macit. Aztán azt mondja:
Mama, ebédet macinak, utána szopit. Jankának is. Finom szopit.
Ez nem mese, hanem a mi nagyon valóságos és nagyon boldog, meghitt életünk. Amilyet elképzeltem
Dettre Imola
