AFRIKAI NAPLÓ 3.

Az elmúlt egy hónapban nagyon jó dolgom volt, meglátogatott minket édesanyám. Megismerkedett kicsit az itteni életünkkel, újra magához édesgette az unokáit. Picit turistáskodtunk is, Pretoriába is eljutottunk, ahol van McDonald’s! Eddig nem is tudtam, hogy szeretem, de most, hogy nem elérhető … Megnéztük Johannesburg egyik, csak feketék lakta kerületét, Sowetot. Ez egy zsúfolt, de meglepően tiszta, nagyobbrészt bádogkunyhókból álló városrész, mintegy 5 millió lakossal. Egyes részeken egy utcára (1000-1500 ember) jut két vízcsap és négy WC, valamint sok-sok gyerek, akik azonnal körülvettek minket és összepuszilgatták Patrikot. Innen indult annak idején az apartheid rendszer felbomlásához vezető folyamat: iskolás gyerekek lázadtak az afrikaans (az elnyomó fehérek nyelve) kötelezővé tétele ellen.

Nagymamájuk ittléte alatt végre volt kire bízni este a csemetéket, így életem párjával kétszer is volt kimenőnk. Már csak a “hova menjünk?” kérdést kellett eldönteni, minthogy itt Giyaniban van egy KFC meg egy másik csirkés hely, melyek 9-kor illetve fél 10-kor zárnak. Mozi nincs, kávézó pláne… minek ide baby-sitter? Végül egy gyors vacsi után kiültünk fagyizni a benzinkút melletti parkolóba, a kocsi motorháztetejére – úgyis ez a fő esti gyülekezőhelye a helybélieknek is (mármint nem a mi motorháztetőnk…).
Fehér ember persze sehol, de lassan megszokjuk, hogy itt vidéken még mindig

nagyon különválik a két kultúra. A nagyvárosokban már nincs ez ennyire így, de itt például a piacra is csak a feketék járnak, meg mi. Pedig milyen érdekes hely! Ülnek egymás mellett az asszonyok a földön vagy felfordított sörös rekeszeken, mellettük a koszban matatgat egy-két kisgyerek, és abszolút mindenfélét árulnak. Néhány dologról kiderült, hogy ehető, bár ez elsőre nem látszott. Vittem haza bab és mogyoró kereszteződésének tűnő barna gömböket, apró tökvirágot, mopane kukacot. Az előbbieket a házvezetőnőm (igen, nekem ilyen is van!) megfőzte, tényleg nem rosszak. Na de a mopanek! Élőben még csak hagyján, mászkál itt nálunk is a fákon nem egy 8-10 cm-es, kékes példány, de megenni! Szárítva kaphatók, és minthogy kedvelt csemege, hát gondoltam, kóstoljuk meg. A párom, úgy is mint hős férfi, magába erőszakolt néhányat és csak alig zöldült bele. Nekem és Kendrának csak a



szánkig jutott, be már nem engedtük, nem ment. Patriknak porrá törtem, alig-fogúaknak így egészséges, de már az első falat után öklendezni kezdett – feladtam, ennyire mégsem akarunk beilleszkedni.
A házvezetőnőm negyvenes éveiben járó, nagydarab asszonyság. Először fura volt a gondolat, hogy valaki más takarítson, mosogasson helyettem, mikor én is itt vagyok, de kulturálisan helytelen lett volna, ha “gazdag fehérként” nem segítünk valakinek munkához jutni – na és ugye gyorsan meg lehet szokni a burzsoá életet! A környéken 55%-os a munkanélküliség, hetente kérdezi valaki, hogy nem keresünk-e egyéb alkalmazottat.
Az általam eddig megismert fehérek valóban igencsak jól el vannak eresztve anyagilag. Bekapcsolódtam egy mamakörbe, minden héten másvalakinél gyűlünk össze – többnyire nem győzök ámuldozni! Legutóbb a város melletti hegyekben egy citrus-ültetvény közepén voltunk. A főútról nem látszott semmi, de mentünk ötven métert és ott volt a hatalmas, csupaüveg ház tele egzotikus bútorokkal, két futballpályányi kert, körben három irányba kilátás a hegyekre. És persze amíg mi teázgattunk, ott matatott a háttérben a fekete házvezetőnő meg a fekete kertész.

Ez így nekem kifejezetten érdekes: itt Giyaniban a lányom óvónőit kivéve (és az ugye napi kétszer öt perc) tulajdonképpen nincs is fehérekkel kapcsolatunk, teljesen a feketék életét látjuk, velük beszélgetünk, az ő gyerekeik játszanak a nappalinkban, Kendra velük jár oviba. Ugyanakkor heti egyszer-kétszer ellátogatok a gazdag fehér világba. Micsoda különbség! Most már látom, hogy nem véletlenül nincs Giyaniban játszótér: a néhány kisgyermekes fehér családnak van saját játszótere a kertben, a feketéknél meg ez fel sem merül. Játszanak ők is ötletes dologgal (például zoknigombóc labda), de nem megtervezett programként (lásd menjünk le a játszótérre), inkább unaloműzésként, amíg a szüleik dolgoznak. A falvakban meg végképp nincs kifejezett játékidő, amint hazaérnek a gyerekek az iskolából máris bekapcsolódnak a sokféle házimunkába. Sokszor látni apró, 8-10 éves gyerekeket vizeskannákkal teli talicskát tolva (a háztartások jórészében nincs víz), söprögetve, kecskéket terelgetve. Kétféle világ van itt még mindig, egymás mellett, de egymástól fényévnyire.