Nagymama barátnőimmel gyakran unokázunk, valahogy mindig rájuk terelődik a szó. De férfiak társaságában pedig vannak a baráti körömben nagypapák is az unokák csak ritkán szolgáltatnak témát. Valójában azt sem tudom, szót ejtenek-e egymás közt az unokáikról. És ha igen, hogyan? Úgy gondoltam, méltányos lenne megkérdezni őket, mit is jelent számukra a nagypapaság.
Várat naponta ötvenkétszer
Zákonyi Botond, a Mister című, férfiaknak, elsősorban férfiakról szóló lap főszerkesztője egy kisfiú nagypapája:
Elöljáróban szögezzük le, hogy imádok nagypapa lenni. Első kis unokámat a szülés után alig fél órával láthattam, és tudom, hogy hihetetlen, de Ferkó rám mosolygott, és én abban a pillanatban tudtam, hogy valami gyönyörű új dolog kezdődik az életemben. Most, amikor már kétéves, ha meglát, felragyog a szeme, tényleg csillagok szikráznak benne! Ezt a ragyogó tekintetet nem adják ingyen, meg kell érte dolgozni: várat kell építeni naponta ötvenkétszer, negyvenkettedszer is ünnepelni kell a csúszdáról való sikeres lecsúszást, az állomásra is el kell menni naponta többször, hogy lássuk a si-hú-hú-hút.
Hogy miért jó nagypapának lenni? Többek között azért is, mert felidéződnek drága nagyszüleim, eszembe jutnak az első sárkánykészítések apai nagyapámmal, a tojás- és kagylófestések anyai nagyapámmal, a süteménykészítés izgalma, a torta- és süteményvégek mindkét nagymamámnál. Most is hallom, ahogy megcsikordul az almárium kulcsa, és nagymamám előveszi a délutáni kötögetés közben elmajszolandó süteményt, amelyből nekem is jár a fonal legöngyölítéséért cserébe. És ma is előtűnnek régi beszélgetések, ízek, illatok, gesztusok, és emlékszem arra a különös, lelassult időre, amelyben minden kérésem meghallgattatott. Ma már tudom: ez a TÜRELEM, nagybetűkkel írva, ez az én nagyszülőktől kapott örökségem, amit tovább kell adnom az unokáimnak! Mert ez alapozza meg a nagyszülő és az unoka közti jóleső cinkosságot és a későbbi fontos közös titkokat. Ebből táplálkozik azután a bizodalom, ezért mondhatja a gyerek majd az ideges, fáradt, türelmetlen szülőknek: elmegyek nagyapámékhoz, mert ők meghallgatnak, megértenek!
Hogy ez így legyen, teljes szívvel magunkat kell adnunk, mert a gyerek megérzi a hamisságot, a türelmetlenséget.
Mesélni kell! Okosan megválogatva, és ha van képzelőerőnk, akkor saját meséket kell mondani. Mert kitűnőek Benedek Elek meséi, az Öreg néne őzikéje, A két bors ökröcske, de ha délután együtt sétáltunk a mólón, és megetettük a sirályokat, hattyúkat, szárcsákat és minden ott előforduló madárnépséget, akkor szőjük tovább otthon a mesét. Ha jók vagyunk a mesélésben, eljön az idő, amikor az unoka azt mondja majd a mesekönyvre pillantva:
Nagypapa, ne abból, meséld az igazit!
Az öregedés kellemetlen dolog, nem is érdemes szót vesztegetni rá, annál többet érdemelnek az unokák, mert ők elfeledtetik, hogy már kifelé megyünk
Nincs az a szuper gyógyszer, amely olyan gyorsan hatna a derékfájásra, mint amikor az unokám arra kér, hogy focizni menjek vele! Ha a hátamon lovagol, ifjú csikónak képzelem magam.
Végül, de nem utolsósorban: ha unokád van, nemcsak azt látod kristálytisztán, hogy mit rontottál el a gyerekeid nevelésében, hanem az is megvilágosodik, hogy a mai szülők nem értenek a gyerekekhez. Ez aztán megerősít küldetésedben, hogy te légy a világ legjobb nagypapája!
Jólesik, hogy léteznek
Ungváry Rudolf író egy kislány és két kisfiú nagypapája:
A gyerekek ösztönösen és joggal várják el mindazt, ami a szüleiktől jár nekik, még ha nem is tudják e jogukat érvényesíteni, ha szüleik ennek ellenére elhanyagolják őket. Sokszor, de biztos nem elégszer kényszerítettem magam arra, hogy a gyerekeim rendelkezésére álljak, noha kevés olyan unalmas dolog létezik, mint például egy játszótéren várakozni. A társasjátékokat is meglehetősen unom. Amiben együtt tudok működni, az nem a játék, hanem mindig csak felnőtt dolog: a természetben folytatott tevékenység (kirándulás, evezés, kerékpározás, síelés).
Mindezt el kellett mondanom, mert ami a gyerekeimre érvényes volt, az unokáimra is érvényes. Látom bennük a másságot (ami önmagában élmény), de ez a másság valójában nem lényegesen nagyobb másság az érzéki tapasztalások szintjén, mint a saját gyerekeink mássága volt. Ezzel együtt vonzanak, de vonzalmam irántuk plátói. Inkább csak szemlélem a szépségüket, érzékelem a kirobbanó erejű sejtjeik milliárdjaiból sugárzó energiájukat és erejüket, melyet mások talán az ifjúság fogalmával ragadnak meg. Ez a vonzalom nagyon érzéki és örömteli. Valahányszor meglátom az unokáimat, fellobban. Azzal azonban nem jár, hogy mindenáron játszani akarnék velük, ez szinte nyomban untatni kezd, és emiatt erős lelkiismeret-furdalásom szokott lenni. Ha futhatok velük, vagy átugorhatunk egy korlátot, árkot, fatönköt, az más. De a fantáziám teljesen más módon van már lekötve, a gyermeki játékokat a várépítéstől kezdve a fogócskázásig nem tudom már sehogy sem elfogadni. Pedig pontosan emlékszem, mi mindent képzeltem el az ő korukban, miközben a vízparton egykor homokvárat építettem.
Mesét mondani nagyon fontos, ezt tudom, ezért csinálom. De a mesemondásra semmi sem hajt, hacsak nem az, hogy szívesen mondom az emlékeimet.
Az a tudat azonban, hogy vannak gyerekeink és unokáink, boldoggá tesz, noha ezzel a szóval csínján bánok nem látványos boldogság ez, talán inkább ahhoz van köze, hogy jólesik. Nagyon jólesik, hogy tudom, léteznek.
Ezt válaszolta a két, tapasztalatom és meggyőződésem szerint nagyon gondos, jó nagypapa. Néhai falusi szomszédom azt mondta egyszer, hogy amikor a fia gyerek volt, és rossz fát tett a tűzre, neki bizony eljárt a keze. De az unokát semmi pénzért meg nem ütné. Nevelgeti pedig őt is, de csak szép szóval, több már a türelme. Meg az unokák arra valók, hogy örüljön nekik az ember.
Tudom, hogy még sokféle nagypapaérzés, nagypapaféle viselkedés van, mint ahogy a nagymamák sem mind egyformák. De érdemes elgondolkozni azon, mennyiben vagyunk mások ebben is mi, nők, mint a férfiak. Anyák és apák, nagymamák és nagypapák.
Unokák mondják
Nekem a nagypapa ráadás, még valami plusz a nagymama mellé, hab a tortán.
Amikor betegek voltunk, a nagyszüleink vigyáztak ránk, a nagymamám ugrált körülöttünk, a nagypapám pedig ült és klasszikus zenét hallgatott. De a nehéz helyzeteket mindig ő oldotta meg: új lyukat ütött a szandálunk pántján, megjavította a játékainkat. Szerintem a legnagyobb dolog az volt tőle, hogy legalább százszor végighallgatta velünk a Minden egér szereti a sajtot című zenés mesét.
A nagyapám tanított meg úszni. Ha sakkoztunk, két bástya előnyt adott. Azt is megengedte, hogy várat építsek a tarokk-kártyájából. Mellette mindig biztonságban éreztem magam.
Lejegyezte: Scherter Judit
