Az elsőt várjuk! 2. hónap
Edit naplója
Szabó Edit (26)
Súly: 54 kg, teljesen jó!
Közérzete: Kicsit ziláltan, de boldog vagyok, nagyon boldog!
Fenekestül felfordult az életünk. Mindketten dolgozunk, esküvőt szervezünk és kismamás ügyeket intézünk egyszerre.
Nekem ez utóbbiban az a legérdekesebb, hogy még csak a második hónapban vagyok, de már most az anyai felelősségtudat irányít. Rémképként lebeg előttem a Szülőszoba című műsor, ahogy a védtelen újszülöttek orrán és száján csöveket dugnak le, kefével sikálják a fejüket és mint egy tárgyat, ide-oda rakosgatják őket. Első körben most azt tartom a legfontosabbnak, hogy olyan kórházat keressek, ahol a lehető legbékésebb körülményeket biztosítják kisbabánk világrajöveteléhez.
Dúla? Mi az?
Ismét első számú segítőmhöz fordultam: a nővéremhez. Mit tanácsol, mint tapasztalt anyuka?
István Kórház! vágta rá egyből. Majd megkérdezte, hogy dúlát szeretnénk-e fogadni.
Az meg mi? kérdeztem.
A dúlák olyan tapasztalt nőtársak, akik az anyukát a várandósság és a szülés alatt kísérik és segítik, akár tanácsaikkal, akár a gyakorlatban is. Se nem szülésznők, se nem védőnők, a kórháztól függetlenek, teljes mértékben tudnak alkalmazkodni az anyához vagyis a születő családhoz.
Kiderült, hogy én mennyire nem vagyok képben, a páromról nem is beszélve. Amikor telefonon keresztül közöltem vele, hogy dúlával fogunk szülni, értetlenül visszakérdezett: gúlában fogunk szülni?
Első körben tehát dúlát fogadtunk, akitől rögtön tanácsot is kértünk, hogy az István Kórházban melyik orvost és szülésznőt ajánlaná. Dr. Siklós Pál főorvosra és Erzsike szülésznőre esett a választásunk. Az első vizsgálati időpont egyeztetését Rita (a dúla) intézte nekünk, és abban maradtunk, hogy ott személyesen is megismerkedünk egymással. Sajnos a párom nem tudott velem jönni, de a nővérem ide is szívesen elkísért. Nagyon izgultam (persze feleslegesen), hogy mi fog először történni, mennyire lesz rokonszenves az orvos, a szülésznő, a dúla, és hogy mit fogok látni az ultrahangon.
A nagy találkozás
Egy csütörtöki napon találkozhattam először képernyő segítségével a kisbabámmal. Izgatottan ültem a barátságos előtérben, és alig vártam, hogy a nevemet halljam. Várakozás közben Rita is befutott és megbeszéltük, mi fog most történni, hogy ne érjen váratlanul a hüvelyi ultrahang.
Így mikor sorra kerültem, ez valóban nem ért váratlanul, viszont kisbabám szemmel látható létezése annál inkább. Boldog voltam, és a világ összes kincséért sem cseréltem volna senkivel.
Az ultrahang segítségével az orvosom hathetes terhességet állapított meg, és április 13-ra tette a szülés várható időpontját. Javasolta, hogy szedjek magzatvédő vitamint, és a vér- és vizeletleletekkel jelentkezzek a védőnőnél, a kiskönyvvel pedig a háziorvosnál és a fogorvosnál. Mivel még nem igazán voltak kérdéseim, megbeszéltük, hogy egy hónap múlva találkozunk.
Még ezen a héten felkerestem a védőnőt, aki a vérnyomás és súlymérés után elmondta, kismamaként mikre figyeljek oda (kényelmes ruha, cipő stb.), majd kiállította a kiskönyvemet.
Büszkén mutattam Bálintnak, hogy hivatalosan is kismama lettem. Na nem mintha ezt e nélkül nem érezném. Az állandó WC-re járás és a mellfeszülés csak egyre fokozódik, igaz, ezektől eltekintve más kellemetlen tünetet nem produkálok. Szerencsére!
Ezt a kettőt is épp elégnek tartom nap mint nap a városi dugóban ülve egy pisilési roham igen kínos tud lenni, és mivel a munkám miatt sokat kell ide-oda kocsikáznom, nem egyszer kerülök hólyagfeszítő helyzetbe. Na és a mellbimbóm érzékenysége? Kár, hogy nem találtak fel még olyan melltartót, ami ne dörzsölne. Legalábbis én nem találtam még ilyet.
Egy szó, mint száz, a kismamaság nem fenékig tejfel, de ha az orvosnál látott ultrahangra gondolok, talán mégis!
A másodikat várjuk! 2. hónap
Orsi naplója
Csóry Orsi (32)
Súly: 62 kg ez még egész jó!
Közérzete: Fáradtan, rózsaszín felhők között.
Kislánya: Málna (2)
Kevés napsütés jutott idén nyárra, de ezt kivételesen nem bántam. Hűs szoba, hűs levegő, sok víz sok jéggel, gyömbérkeksszel megspékelve émelygés ellen.
Az egyetlen hátulütője a rossz időnek, hogy Málna is be van zárva ilyenkor, az ő mozgásigénye pedig felér egy afrikai gazelláéval. Mindenesetre eső nélküli, játszótérképes, de jó hűvös időjárást kívántam magamnak, utólagos elnézést kérve mindazoktól, akik boszorkányságnak vélik, hogy mindez teljesült. A férjem legnagyobb ellenlábasként rendszeresen leste az időjárás-jelentést, mindig készenlétbe állítva egy sporttáskát a vitorlázáshoz nélkülözhetetlen dolgokkal. Aztán egyszer csak negyven fok lett, és a ház ura kiadta a parancsot: Vitorlázni megyünk, az egész család! Hihetetlen, de igaz, alig vártam, hogy túlessünk a hétvégi kánikulán. Azt hiszem, ez volt a hányingeres-émelygős időszak csúcspontja, akkor már mindegy volt, hogy a Balaton, vagy éppen szilárd talaj van a lábam alatt, észre sem vettem volna, ha még egy körhintára is felültetnek. Viszont a Balcsi közepén jókat fürödtem az ott kellemesen hűvös vízben.
Farkasétvágyam sem hagyott alább, a hányinger egyetlen ellenszereként sokat és sokszor ettem. Főleg szénhidrátot kívántam, illetve, hogy őszinte legyek, majdnem csak azt. Én amúgy nagy salátaevő vagyok, nem fogyókúrázás céljából, gyárilagszeretem a sok zöldet. Ez az ősi ösztön valahogy cserbenhagyni látszott, szénhidrát-szénhidráttal, napról napra nagyobb és többszöri dózisban.
Kalimpáló szívecske
Az egyik legszebb része a terhességnek azt hiszem az, amikor az ember először szembesül egy kívülről még láthatatlan, új kis élet kialakulásával. Szorongva, de teli várakozással ültem az orvosi rendelőben, hogy meglássuk a monitoron, rendben halad-e az elején minden. Furcsa, de még a nőgyógyászati rendelő is átalakul ilyenkor, szinte olyan érzésem volt mindig az előző terhességemnél is, hogy a babával megyek találkozni, őt fogom látni az ultrahang monitoron, az már csak mellékes kellemetlenség, hogy engem is vizsgál a doktor úr közben. Szóval a rózsaszín felhők akkor szaporodtak csak igazán, amikor megpillantottam az apró kis szívet, amely eszelős gyorsasággal vert. Még megfoghatatlanabb lesz attól az egész, hogy a kalimpáló szív körül még nem igazán látható a baba. Olyan az egész, mintha egy kis szerkezet működne csak, ami majd életre kelti az összes többi pici alkatrészt.
A laborvizsgálatokat nem lehet megúszni. Kezdődik a vérvételek végeláthatatlan sora. Meglepő volt már Málnás-korszakomból is, hogy meg sem kottyant az a liternyi vérveszteség, amely egy-egy ilyen laborvizsgálat során ért. Minden más, normális élethelyzetben minimum ájulással fenyeget bármelyik vérvétel, amire véletlenül sort kell keríteni, terhesen viszont felpattanok a székről, és szó szerint robogok végig a kórház folyosóján. Hát így estem át az elsőn most is. Jobban zavart a reggel nyolc órás időpont, mint maga a művelet.
Fiút érzek
Málna egyre nagyobb érdeklődéssel kezdi keresni a tesót a pocakomban, napi rendszerességgel kérdezgetve: Hol a pici baba? Nem lehettem nagyon meggyőző az érvelésemmel, miszerint odabent növöget, hitetlenkedve tapogatta a hasamat, miközben jókat nevetett magán vagy rajtam.
Mindinkább meggyőződésemmé vált, hogy kisfiú tartozik a zakatoló kis szívhez, még Málnát és apukáját is megfertőztem a kisfiús gondolatokkal. A férjem egyik este egy fiú utóneveket tartalmazó könyvecskével érkezett haza, persze rögtön nekiestem. Aztán ráébredve teljes döntésképtelenségemre, visszaraktam szépen a polcra, de azért jól látható, könnyen elérhető helyre.
Összességében véve az állandósulni látszó fáradtságérzet és persze hányinger dacára igyekeztünk megőrizni humorérzékünket, illetve én igyekeztem erőt venni magamon, hogy látható nyomai is legyenek az amúgy rajtam teljesen elhatalmasodó boldogságnak a szemem körüli karikákon, meg a halványsárga arcszínen kívül.
A harmadikat várjuk! 2. hónap
Enikő naplója
Sárdi Enikő (36)
Súlya: 62 kg, egyáltalán nem foglalkoztat
Közérzete: Pihenésre vágyom, de bizakodó vagyok.
Gyerekei: Zsófi (2), Andris (1)
Megmozdulni se szívesen mozdulok, a szokásos esti émelygés és ez az ólmos fáradtság egyszerre dönt le a lábamról. Mindez persze nem érint váratlanul, tudtam, mire számítsak, de két gyerekkel ez már nehezített akadálypálya.
Elmúlt este hét, mi még mindig a nappaliban teszünk-veszünk, ahelyett, hogy végre fürdeni indulnánk. Andris valahol az asztal alatt szórja a kockáit, Zsófi pedig a kanapén bújja a könyvét mellettem, és azt hiszem, épp hetedszer készül feltenni azt a kérdést, hogy mit csinál Boribon. Nem tévedek, valóban meg is kérdezi, de olyan fáradt vagyok, hogy ezúttal már az a két szó se csúszik ki a számon, hogy szamócát szed. Ott ülök, és képtelen vagyok megszólalni. Fiam kétszer alszik naponta, lányom csak egyszer, és még véletlenül sem ugyanabban az időpontban, szusszanásnyi időm sincs. Némi nosztalgiával gondolok vissza az első terhességemre régi szép idők! , akkor még szabad volt fáradtnak lennem, amikor csak jólesett, mert megtehettem, hogy pihentem rá egyet. Most még a tejeskávé se jelent segítséget, mert a szagától is rosszul vagyok. Ebbe jobb bele se gondolni, inkább szép lassan összeszedem magam, aztán a gyerekeket, és elindulunk a fürdőszoba felé. Mire készen leszünk a fürdéssel, addigra a férjem is hazaér, és végre lesz egy kis segítségem.
Harmadszor is elérzékenyülök
Három héttel a pozitív terhességi teszt után eljutok az orvosomhoz is, aki az üdvözlés után kedélyesen megkérdezi, mikor jön a harmadik baba. Hát most! Az ultrahangos vizsgálat meg is találja bennem azt a kis pontnyi életet, akitől így, harmadszorra is elérzékenyülök. Megkapom a fotóját, hogy nyithassunk egy harmadik mini albumot, és hogy legyen mit fénymásolni és szétosztani a nagymamák között. Hazafelé már azon gondolkodom, hogyan is jelentsük be a szűk családnak a nagy hírt, végül ugyanarra jutok, amit addigra már a férjem is kigondolt. Mi lenne, ha Zsófi szájába adnánk, aki a két évével és négy hónapjával már elég szépen beszél egy ilyen feladathoz? Az ötlet jónak bizonyul, a család apraja-nagyja dől a nevetéstől, mire többszöri nekifutásra elhangzik: Képzeljétek, anya pocijában van egy kisgyerek! valamiért ez a variáció tetszett a legjobban a kisasszonynak. A babérokat nem mi aratjuk le, de ezt egyetlen percig se bánjuk.
A nagyok, és a többiek
Közben megjön az értesítés az óvodából, hogy Zsófit felvették. Amint betölti a harmadik életévét, mehetünk beszoktatni. Ez kicsit gondolkodóba ejt: egy csecsemővel plusz egy másfél évessel beszoktatni járni a háromévest? Izgalmas lesz. Mindenesetre a délelőtti séták alkalmával egyszer-kétszer betérünk az ovi udvarára. Szép csendben felmérem a terepet. A lányom másfél-két órára úgy megfeledkezik rólam, mintha nem is léteznék. Ez még nem jelent semmit, de azért bizakodva mesélem a páromnak, milyen simán vette Zsófi a legelső akadályt.
Andrisnak közben megünnepeltük az első születésnapját, és mint annak idején Zsófiról, most róla is készítettem egy egész hosszú jegyzetet, hogy mi mindenre képes már. Régóta mászik, kapaszkodva feláll, pár másodpercre meg is áll egyedül. Ha puszit kérek, odatolja szájacskáját az arcomhoz. Sokat halandzsázik, pacsit ad és a kutyára mondja, hogy vau. Naponta még négy-öt alkalommal szoptatom, de úgy tűnik, ez egyre inkább az érzelmekről, és nem az evésről szól. Nem baj, hagyom, ameddig csak jólesik neki.
Vicces, hogy a baráti társaságunkból hirtelen többen is babát várnak. Itt jövünk egymás után négyen is, három-három hét különbséggel. Nagyon jó érzés, hogy lesz még egy kapocs, ami egy életre összeköt bennünket. Az első babásoknak mindenesetre írok egy gyors levelet: aludjanak, pihenjenek minél többet, lehetőleg több évre előre, mert bár az élet az anyaságnál szebb és nemesebb feladatot nem is róhatott volna rájuk, a sok gyönyörűségnek sajnos a fáradtság is velejárója lesz. Még jó, hogy ez utóbbit később elfelejtjük, és csak a szép marad meg az emlékezetünkben. És ezt komolyan is gondolom!
